Az első rész után jöjjön a Jackie Brown szétcincálása:
A Ponyvaregény elsöprő és hisztérikus sikere után három évvel a Jackie Brown bizony nem kis meglepetést (és sokakban csalódást) keltett. E lassú, átgondolt és komolyabb hangvételű film valóban páratlan az eddigi életműben és leginkább mentes a látványos tarantinizmusoktól – nem mellesleg pedig éppen ezért alkalmas az eddigi legátgondoltabb karakterábrázolásra is. Itt ugyanis nem jól kitalált, látványos papírfigurákkal van dolgunk, hanem gondosan felépített és kibontott szereplőkkel, akik közül termszetesen kiemelkedik a címszereplő Jackie, az egyedülálló negyvenes fekete stewardess, Pam Grier nagyszerű alakításában.
A színészválasztás természetesen itt is többszörösen átgondolt alkotói gesztus, hiszen Grier a hetvenes évek blaxploation filmjeinek nagy ikonja, az első fekete és ráadásul női hős, aki végre rendet tett a fehérek uralta világban. E filmek persze fényévekre vannak a feminista elképzelésektől, hiszen ezek a figurák bántóan sztereotípek (bosszúálló vampok 
nagy mellekkel) és bár a Grier alakította vagány csajszi tényleg végre kézbe vette az irányítást a férfiak felett, mindez mégis inkább afféle karikatúrának hatott és mindenekelőtt a szórakozást, a cool-hangulatot szolgálta.
Tarantino azonban jó érzékkel fedezi fel a Grier személyéből sugárzó mérhetetlen büszkeséget és az általa alakított figurát is ennek megfelelően bontja ki: így lesz Jackie Brown egy érzékenyen ábrázolt, minden karikatúrától mentes hősnő. (Tarantino többször elmondta, hőseit úgy írja véglegesre, hogy már tudja, ki fogja alakítani). Ebben a filmben így nincsenek látványos ruhák és fallikus fegyverek, a „girl-power” helyett itt mélyen átélt életbölcsesség és méltóság adja a hősnő karizmáját - rendezőnk vélhetően zsigerből érezte meg ezt a színésznőben és mentette át Jackie figurájába is.
Éppen ezért Tarantino a rendezésben a „háttérbe vonul” és helyezi a hangsúlyt a történetből adódó helyzetekre és a karakterek viselkedésére. Pontosan tudja (vagy érzi), hogy a jól megírt figurák és az ezeket alakító színészek elég izgalmat szolgáltatnak ahhoz, hogy nemcsak neki legyen érdekes a dolog, de a film még a nézőt is a székhez szegezze. Ennek az egész vállalkozásnak a kulcsa pedig egyértelműen Jackie figurája és Grier alakítása (mely természetesen nem választható szét) – a film pedig éppen azért fantaszikus, mert Tarantino pontosan ezt találta telibe.
Az esélytelen nő mindent visz
A film alapja és fő szála tehát kétségtelenül Jackie sorsa, hiszen a film (néhol már szinte paródiába hajló) mindenki-mindenkivel bonyodalmának fő kérdése éppen az, hogy ez a többszörösen hátrányos helyzetű nő hogyan fog kikecmeregni a csávából. Minden egyéb esemény, másik szál ebbe az irányba tart - bár Jackie önkéntelenül sodródott az útvesztőbe és csak magára számíthat, mégis körülötte kavarog a teljes bonyodalom.
Nem győzöm hangsúlyozni, ennek a történetnek az elején Jackie többszörös hátránnyal indul, hiszen ő egy egyedülálló, negyvenes, priuszos fekete, aki ráadásul még nő is. Ennél 
hátrébb hős már nem nagyon kezdhet egy krimiben, de Jackie figurájnak legfontosabb eleme éppen az, hogy pontosan tudja, mindezekből a hátrányokból hogyan lehet előnyt faragni és a helyzetek nagy részéből éppen nőiségére alapozva kecmereg ki. Ordellal (a fegyverkereskedővel) például el tudja hitetni, hogy ő “csak egy öregedő nő”, aki nem képes (és nem is meri) a macsó gengsztert átverni, ahogyan a keménykedő rendőrökkel is képes elhitetni, hogy ő “csak egy buta, ijedt nő” – egyedül az óvadékügynököt nem veri át, őt viszont éppen sugárzó nőiességével állítja a maga oldalára. Jackie tehát bár kényszerből kerül ebbe az egész szituációba és jelentős hátránnyal indul, mégis pontosan tudja, hogy egyedül csak magára számíthat és még azt is mindig nagyon jól fel tujda mérni, az adott helyzet megoldásához a kulcsot önmaga melyik személyiségjegye rejti, mit kell éppen színlelnie.
A filmben így végeredményben minden Jackie tervei szerint valósul meg, annak ellenére, hogy ezt a világot látszólag egyáltalán nem ő irányítja, sőt! Az őt körülvevő világ éppenséggel az ő kizsákmányolására tör (Ordell vele csempészteti a pénzt, a rendőrök vele akarják elkapni Ordellt) – Jackie-t ezek a férfiak eszközként kezelik és kihasználják és éppen ez aktiválja őt cselekvésre, hiszen ezek után dönt úgy, hogy elege van a kiszolgáltatottságból. Tulajdonképpen ez az alaphelyzet az, amit Jackie végül a maga javára fordít és nemhogy kizsákmányolni nem hagyja magát többé, de a látszólagos behódolásával épphogy ő veszi át az irányítást (és végül átveri Ordellt és a rendőröket is).
Azt hiszem, a fentiekből talán nem túlzás feminista párhuzamokat levonni, de mindehhez még azt is ki kell hangsúlyozni, hogy Jackie ebben a játékban a többi Tarantino-hősnőtől 
eltérően nem maszkulin eszközökkel él! Frontális támadás és erőszak helyett egyszerre használja az eszét és a nőiességét, taktikázik és tervez, erőszakot nem követ el, nem öl meg senkit. Jackie Brown a saját (nőies) útját találja meg és maszkulin világ szabályainak elfogadása helyett máshogy éri el célját – ragadhatna szamurájkardot is, de ő inkább más stratégiát választ.
Tarantino ráadásul jó érzékkel állítja szembe e viselkedéssel Melanie „szőkecica-szörföslány” figuráját is, aki egyedül csak szexuális vonzerejét használja, az eszét viszont nem, így látszólag ő is átveri és manipulálja a körülötte lévő férfiakat, végül azonban mégsem tudja uralni a De Niro alakította nyers férfierőt, amely végez vele. A legnagyobb különbség a két nő között tehát éppen az, hogy bár mindkettőjüket egyszerű és ostoba nőnek látják a film férfiszereplői (kivétel ez alól az óvadékügynök) - Jackie valójában sokkal több, mint amennyit a korlátolt férfitekintet felfedez, míg Melanie tényleg csak egy ostoba szőke. Jackie ráadásul tisztában van azzal, hogy lenézik őt (csak egy megszeppent, öregedő, gyenge nőnek tartják) és nem is tiltakozik ez ellen. Épp ellenkezőleg: pontosan tudja, milyennek látják a férfiak és erre erősít rá, a sztereotípiákat színleli és végül ez lesz a titkos fegyvere.
Jackie figurája tehát jóval átgondoltabb és mélyebb, mint a későbbi Tarantino-hősnőké. Itt 
bizony nem egy szupercicát láthatunk, hanem egy olyan negyvenes fekete nőt, aki végül megtalálja önmagát. Látszólag erre persze semmi esélye, az őt körülvevő világ ugyanis a férfiak világa (pénz, fegyverek és bűn), de Jackie épp azzal tud végül győzni, hogy nem veszi át a maszkulin-gondolkodást. Minden látszólagos hátrányát sikeresen változtatja előnnyé és ezzel párhuzamosan válik saját sorsa irányítójává és szabadítja fel magát – míg a film elején egy megkeseredett nőt látunk, addig a befejezéskor egy öntudatos, testeben és lélekben is megszépült győztes hajt el az autóval. Tarantino ezt a történetet ráadásul hatalmas tisztelettel, szinte a háttérből vezényli le, Grierre alapozva szinte az összes jelenetet - lehetőséget adva így a néző számára, hogy mindezt tényleg Jackie szemszögéből kövesse végig.
Feminista film?
Azt hiszem, mindezek ellenére talán túlzás lenne a Jackie Brown-t egy tudatos és jól megtervezett feminista kiáltványként értelmezni. Tarantino e művével talán csak Pam Grier előtt akart tisztelegni, de ezzel akarva-akaratlan olyan történetet írt, mely a mainstream filmben egyértelműen feministának számít. Műve tulajdonképp egy középkorú nő felszabadulását és önnön képességeiből fakadó győzelmét mutatja be, ráadásul olyan hangnemben, mely nagyon távol áll a későbbi kikacsintó, elrajzolt és idézőjeles női bosszútörténeteitől. A Jackie Brown így végeredményben alkalmas arra, hogy példát mutasson minden hátrányos helyzetű és elnyomott nőnek, hogy a veszett helyzetből is lehet előnyt kovácsolni – éppen ezért nem hinném, hogy elhamarkodott és túlzó lenne a filmet feminista alkotásnak tekinteni.
