Hatalmas képeslap-síkság, magányos autózás a végtelen aszfaltszalagon és pengetős country kíséri a magányos utazót - engem mindig is ámulatba ejtett az amerikaiak efféle 
önmítoszteremtő képessége és bizony a Crazy Heart iránti tengerentúli lelkesedést is csak valahonnan innen lehet igazán megérteni. Az efféle plusz töltés nélkül ugyanis a film nem lesz több, mint egy kiöregedett hakniművész sorsdrámája, akit végül egy késői szerelem döbbent rá arra a magvas tanulságra, hogy eddig bizony pocskéba ment az élete...no de persze sosem késő! Ezt a feltámadás-sztorit azért ugye nem egyszer láttuk már, sokszor ráadásul ennél izgalmasabb vagy csavarosabb történetbe csomagolva is...
Persze esetünkben a lényeg ugye mégiscsak Jeff Bridges ALAKÍTÁSA lenne - tudjuk, Oscar-díj meg rádöbbenés, hogy hú-de-mekkora-színész, plusz ováció és lelkesedés. Ez eddig mind szép és jó, de ahogyan az már csak lenni szokott az efféle NAGY hájpolásoknál: itt bizony távolról sincs "akkora" nagy jellemábrázolásról vagy színészeti mérföldkőről szó, mint ahogyan azt behírelték nekünk.
Mielőtt azonban bárki félreértene és hőbörögni kezdene: Jeff Bridges tényleg egy kurva jó színész, aki nagyon megérdemelte a kapott elismerést is, de a kiöregedett country-zenész figurája azért mégiscsak vékonyabb a számtalan korábbi pörfikt alakítása mellett. Nyilvánvalóan persze itt is hozza a tőle megszokott magas minőséget, de azért én mégsem most dobnám a hátast...valahogy nagyon rá van ez az egész figura hegyezve és én ettől egy picit fanyalgok, mert minden annyira a helyén van, hogy az már néha komolyan zavaró. Volt ő már ennél invenciózusabb...
A filmről amúgy nem is értekeznék bővebben - a rendező tulajdonképp nagyon ügyesen mindent Bridges jelenlétére (és énekhangjára!) épít, még a kicsit közhelyes történetet is ügyesen bonyolítja és mindezt az operatőr is ízléses vidéki-Amerika képekkel támasztja meg. A színek/fények miatt néhol kifejezetten retróhangulatunk is támad és én mint 
pödröttbajszú magyar levente, arra is rádöbbentem a film alatt, hogy ami itthon nekünk a mulatós, az ottan nekik a country (bár nehezen képzelnék el egy ilyesmi filmet Aradszky életéről...persze mondjuk Csányi nagy ALAKÍTÁSA épp ez lehetne...)
Bridges alakítását amúgy tényleg élmény figyelni, nekem végig az járt az eszemben, hogy ez a film lehetne egy afféle de-jó-színészkedni promó is - nyilván remek buli lehetett neki szó szerint átváltozni egy kiégett, alkesz country-énekessé és így nyomatni a giccsesen kemény számokat. Néhol kifejezetten volt egy kis mókaszaga is a figurának és ebből rám is átragadt valami: kár hogy nincs tehetségem, ezek után ugyanis kedvem lenne eljátszni egy részeg Kóos János-haknit...
Ez a jóféle hangulat amúgy még erősebben átjött Colin Farrel remek mellékszerepéből - az ezzel szembeni drámai ellensúlyt viszont hibátlanul tartotta ki Maggie "írd-le-helyesen" Gyllenhaal és az élő legenda Robert Duvall...Bridgest tehát nem kisebb nevek veszik körül.
A Crazy Heart amúgy talán éppen ezen a drámaiságon csúszik el, illetve ennek a hiánya okozza végül a felemás eredményt. Itt ugyanis mégiscsak az alkoholizmus a téma meg persze egy ember születik újjá, de ily messze Texastól az ezt kifejező számok enyhén giccsesek, a történet meg erősen sablonos (még anonim alkeszkör is van) - Bridges meg azért mégsem isten, hogy mindebből szívfacsaró könnyeket fakasszon...de mindennek ellenére a végefőcímkor azért mégiscsak elégedetten csettinhet a káeurópai néző is: kapott egy nagy adag mítosztképzést amerikaiból, megismerhette a country és a haknimulatós közös pontjait és mindenekelőtt láthatott egy pár remek színészt a szó legjobb értelmében játszani...jobban belegondolva pedig mindez nem is annyira kevés!
"Értékelés: 6/10"
