A horror akkor működik a legjobban, ha mélyen bennünk gyökerező, ősi félelmeinket vetíti ki a vászonra. Ekkor ugyanis egyrészt rettegve szembesülünk belső démonainkkal, de ezzel egyúttal fel is oldjuk a tudatunkat alulról mardosó görcsöket... Nos, ha innen nézem, a Chopping mall című 1986-os gyöngyszem eleve kudarca van ítélve, hiszen szerintem tuti nincs olyan mozilátogató, aki tudat alatt attól rettegne, hogy éjszaka egy plázában ragad, ahol aztán örült gyilkolórobotok fogják legyakni és kibelezni...

Nem tévedés, a Chopping mall (micsoda cím, ízlelgessük!) valóban erről szól: egy plázába robotokat üzemelnek be az éjszakai őrségre, de ahogy az ilyenkor általában lenni szokott, a nagy szuperkompjúterbe belecsap a villám és a kedves robotok megőrülek, azaz elkezdik gyilkolászni az áruházban maradt léha teengereket... Tudom tudom, mindezt talán nehéz feldolgozni, de ha a néző kikapcsolja az agyát és ha nem akad fenn az olyan apró kérdéseken sem, hogy vajh miért van mindent átlövő szuperlézer a robotokban és miért zárják le kurva nagy páncélajtókkal a plázát éjszakára, akkor a szórakozás garantált. Az már persze csak hab a tortán, hogy a nyolc teenger valamiért a bútorboltban partizik (és szexel), innen ugye nyilvánvaló, miért is gyakják őket az őrült robotok és a rendező is letudja a kötelező cicivillantásokat...

Jogosan merülhet fel persze a kérdés a kedves olvasóban, hogy mégis mi a jó francért nézek én egyáltalán ilyen filmeket?! Nos, ha a nagyszerű történet még nem lenne elég indok a megtekintésre, akkor csak annyit említenék meg: a film 1986-ban készült. Ha ugyanis a plázás-robotos-slasher mix még nem lenne elég a kultuszalapanyaghoz, a dátum mindenképp dob a dologon - mind a soundtrack, mind a ruhák/hajak/táncok, mind a robotok árasztják magukból azt a bizonyos nyolcvanas-évek ronda bájat, amiről e blogon én annyit értkeztem már.

E korban még ugye a számítógépeket nagy villogó szobának képzelték, ahogy a robotokat is vak orosz alkoholista nyugdíjasok formatervezték (böhöm műanyag kukák, mindenféle ergonómia nélkül) - ez a tech-vonal már önmagában is elég vicces lenne, de talán nem árulok el azzal sem nagy meglepetést, ha elárulom: itt bizony a rendezés, az effektek és a színészi játék is hihetetlenül gagyi szinten mozog. Az persze talán túlzás, ha színészkedést írok, nevezzük inkább bájosan amatőr ripacskodásnak, de ezzel szemben a rendezés néha profinak ható, kellemes meglepetésekkel tud szolgálni az ínyenceknek! Kifejezetten mókásra sikerül ugyanis néhány robotgyilok és néhol egy-két eszméletlen szar mondatot is kinyögnek hőseink ("this is robotblood..."). A piros pont meg azért jár, mert a fegyverboltot (ami szerencsére ezek szerint minden amerikai plázában van aknavetőstől, gépfegyverestől) Peckinpah-nak hívják...

A film tehát ínyencen szar alkotás, de annyira azért mégsem, hogy egyértelmű kultuszt kiáltsak. Hiába ugyanis a nézőbarát 70 perces hossz, az alkotás még sajna így is nagyon hosszú, sok a kínos üresjárat és a fárasztás, kevés a fent említett mókázás. Az gourmet filmőrült így inkább csak azon kesereghet, hogy a bezárt-pláza-gyilkos-robot-tinibanda ötlet mennyi elszalasztott és pocsékba ment lehetőséget rejtett magában...sajna azonban az alkotók túl sok ziccert hagytak ki és sok posványt fröccsentettek fel a vászonra...de sebaj, hisz ma már létezik a forward gomb, így tehát mégiscsak azt kell mondanom, az opusz azért mégiscsak erősen megér egy próbát!

Íme egy kis kedvcsináló: