Az összmagyar depresszióban az a legdurvább, hogy mint a kígyó, mindig önmagába harap - azon keseregni, hogy mennyire kesergünk, hát ez bizony esszenciális és én egyszerűen nem is nagyon tudtam másra gondolni a Friss levegő megtekintése alatt. Kocsis Ágnes első filmje ugyanis nem nagyon köt kompromisszumot: a magyar életérzés szar- és húgyszagú padlóján tapicskol, ahol még a humor is csak arra szolgál, hogy még jobban belenyomja az ember fejét a reménytelen szarságba...azért ennyire mégsem rossz itt a helyzet, nem?!
Akárhogy is forgatom, egyszerűen nem tudok szabadulni a furcsa kettősségtől, amit a film szó szerint kiprovokált belőlem. Egyrészt ugye a művel semmi gond nincs, másrészt meg már megint egy mélymagyar szocio, ami bizony elüldözi a csúnyán csak átlagnézőnek nevezett 
mozilátogatót, aki épp az ilyen opuszok miatt kerüli el jó messzire a magyarművészfilm nevű szörnyet. Mert ugye a rendezőnő keze alatt újabb mélyhungarikum született, egy lassan csorgó, minimalista szociodráma, amely ráadásul a befejezéssel erősen szájbarágja azt, hogy mennyire rosszul is kéne éreznünk magunkat az állítólagos kilátástalanságon. A Friss levegő mintapéldája a nyugaton elvárt KEurópai művészfilmnek, az entelektüell franciák aztán nagyokat bólogatnak a távoli sztyeppék nyomora láttán és részükről a fesztiválmeghívással a dolog le is van tudva. A magyar néző meg szörnyülködhet, hogy de nagyon szar itt minden, de mosttényleg...
Mérgelődésem takarékra rakva viszont a Friss levegő tisztán filmként vizsgálva remek munka. Jó színészek, érdekes szkeccs-dramaturgia és erős hangulati egység jellemzi erős Kaurasmaki-hatásokkal - a finom minimalizmus visszafogott tónust ad az alkotásnak, így a dráma, az irónia és a humor és valahogy tompán koppan, ami nagyon működik. Kocsis ráadásul bízik a nézőben és ezt okosan teszi, az apró utalások és jelzések ugyanis átjönnek, a visszafogott tempó úgyis alkalmat ad a szemlélődésre. A rendező legnagyobb fegyverténye azonban mégiscsak az, hogy az összes filmes eszköze egy irányba mutat: remekül festi meg a klausztrofób, kilátástalan és szarszagú életérzést, amit én eleddig annyira ostoroztam.
És ostorozni is fogom, mert a film befejezése mégiscsak erre ösztökél - néha hessegessük már el a büdös szennyvízszagot és örüljünk már valami magyarnak, ami nem az egy főre eső nobel/olimpia/puskás...Kocsis Ágnes persze végeredményben provokálni akart és ezt nálam is elérte az erősen skizoid filmes élménnyel és innen nézve mégiscsak pozitív a mérleg, hisz azért azt sikerült alkotásnak tekinthejük, ami felkorbácsolja picit az állóvizet...
