Kicsit felemás a viszonyom Roman Polanskival kapcsolatban, mert amennyire csipálom a korai műveit (a Bérlőig bezárólag), annyira nem tudok osztozni az életmű második felét övező lelkesedésben (gondolok itt most elsősorban az irritálóan túlértékelt Zongoristára). Talán épp ezen okokból kifolyólag reagálok disszonánsan a "hú, itt az új Polanski" felkiáltásra is, mert bár valahol reménykedem még a régi fény megvillanásában, egyúttal azt is tudom, hogy valószínűleg mindhiába. A Szellemíró esetén ráadásul az is gyanús volt nekem, hogy a rendező privát életének botrányait is belekeverték a képletbe...mert ugye mindez egy filmél kit is érdekel?!
Légyen ugyanis bármekkora tett üldözöttként (?) beszólni a Blair-adminisztrációnak és az USA-nak, attól még a film nem lesz tökös. Lehet, hogy Polanski e gesztusa májer és felér egy vallomással, de mindettől még nem borzongok a gyöngyvászon előtt, ha maga a thriller nem húz magával - a jó politikai thriller lényege ugyanis épp a hatalom szédítő pókhálója, abba kell beleragadni a nézőnek, máskülönben megette a fene. A "minden politikus szemét" kicsengés ehhez meg édeskevés, hisz azt eddig is tudtuk, azért kár mozit csinálni...
No persze a Szellemíró sem csak ennyi, de azért a jó politikai izgalomfilmtől is messze van. Bár jónak ígérkezik az alapanyag és Polanski sem rossz, végül valahogy mégiscsak hiányérzetünk van. Az a bizonyos pókháló ugyanis túl egyszerű szabású és nem is ragadós - hiába ismerünk rá Tony Blairre, ezt az egészet valahogy mégsem kajáljuk be, mert egyszerűen nem üt, nem taglóz le. A megdöbbentés érdekében ráadásul a sztori próbál a valóság talaján maradni, de hiába, hisz annyira 
lapos és közhelyes az egész, hogy akkor inkább lett volna az egész egy orbitális nagy kitaláció, de legalább egy döbbenetes hasonlat. Elvégre egy nagy füllentést is szívesen beveszünk, ha amúgy izgalmas és bemutatja a hatalom mechanizmusát, de esetünkben semmi leleplezés nincs, csak afféle paranoid fantáziálások és az "életrajzíró nagy összeesküvésre bukkan" formula mögül így épp az érdekfeszítő konspiráció esik ki. Ezzel meg egyúttal az alapot is kihúztuk a mozi alól.
Ettől az "apró" ténytől eltekintve amúgy minden nagyon rendben van itt - Polanski a gerincet leszámítva mindenhol brillírozik: jó a tempó, szépek a képek és egy elsőrangú hollywoodi iparosrendezést láthatunk, jó színészekkel. Sőt! Az atmoszférateremtés a rendező legszebb napjait idézi: a minimalista, klausztrofób tengerparti ház afféle főszereplője lesz a filmnek és Polanski ezen keresztül ügyesen idézi meg legszerzőibb pillanatait az Iszonyon át egész a Bérlőig. Sokat elárul az alkotásról, hogy nekem ez a folytott sterilitás maradt meg az egészből, de annyira, hogy aztán napokig kísértett.
Gondolom ez amúgy remekül kombinálódott volna a nagy konspirációval és a mocskos bűn/steril folytottság elsőrangú elegyet alkothatott volna, ha az a bizonyos politikai mocsoládé tényleg annyira ütősre sikerül...én akár azt is ki merem jelenti, hogy a film talán még a nagy Hitch szellemét is megidézhette volna. Polanski ugyanis a feszültséghez 
nélkülözhetetlen atmoszférát megteremtette ugyan és a régi filmjeiből átmentett ujjgyakorlatokkal ideig-óráig fenn is tudja tartani, de a megfelelő alap nélkül inog itt minden.
Hiába hát Polanski minden tudása, ha a szálak kibogozódása közben a néző egyre erősebb gyanút fog: itt bizony nem lesz semmi örvényszerű machináció vagy a gonosz eleddig láthatatlan arcát leleplező nagy katarzis. Túl egyszerű ugyanis ez az egész történet, körülbelül egy Blikk-féle politikai "leleplezés" színvonalát üti meg és ezt még a nagy Polanski sem tudja elrejteni a szemünk elől és ezen még az aktuális életrajzi áthallások sem tudnak változtatni...ebből ennél jobbat egyszerűen nem nagyon lehetett volna kihozni.
Felemás tehát a végeredmény: az egyik oldalon egy óriási kihagyott helyzet, a másikon meg fénykort idéző atmoszféra, néhány emlékezetes képsor és pár apró remeklés (többek között James Belushi és Eli Wallach) - zsánerfilmbe oltott Polanski-retrónak remek, felkavaró aktuálpolitikai thrillernek viszont harmatgyenge!
