A múltkorában már kifejtettem rajongásom Ricky Gervais iránt és örömmel vettem, hogy a kissé harmatosra sikerült Invention of lying után már érkezik is a következő munka, ráadásul jó előjelként Stephen Merchant is újra a stáblistára került, mint társíró-társrendező. A Cemetery Junction (beszédes) címet kapott 
alkotás tehát az első mozi, ahol a nagy páros együtt dolgozik, ennél nekem már több indok nem is kellett, letö beszereztem a művet és nyomtam egyet a play feliratú kerek fekete izén...
Nem olvasván egyébként előzőleg semmit az alkotásról, az első percek azzal a gyanúval kevert meglepetés-érzéssel teltek, hogy alkotópárosunk jelen esetben egy nosztalgikus coming-of-age történetbe vágta a fejszéjét: korai hetvenes évek, vidéki angol tinédzserek, problémás apafigurák, felnövés-fóbia és persze szerelem keveredik a nagy drámával, hogy akkor végül hőseink a nyárspolgárság vagy lázadás mellett döntenek.
Igen, a Gervais-Merchant páros messzire evez a tőlük megszokott kisrealista groteszktől és egy vérbeli (tipikis hollywoodi) zsánerfilmet tár elénk, a megszokott dramaturgiával, figurákkal és konfliktusokkal és persze az ehhez szükséges zenékkel.
Érezhető persze a műfaji klisék kerülése iránti igény és néhol mindez sikerül is nekik - egyrészt ugye brit alkotásról lévén szó nincs kötelező végzősbál és mindent eldöntő meccs sem, másrészt meg az Office/Extras-féle jóféle agybeteg humort is megpróbálják becsempészni, több-kevesebb sikerrel. Végig tisztán érezhető amúgy, hogy itt egy kifejezetten könnyed, de mégsem agyatlan, hamis nosztalgiától mentes alkotás volt a cél (talán mintegy válaszként az amcsiknak, hogy ezt a műfajt ésszel is lehet?), de néha épp e nemes cél vész el az albioni ködben...
A mozi tehát hol fenn, hol lenn tanyázik, mert míg vannak kifejezetten pofás részei (apró minidrámák, nagyszerű karakterek és erősen elkapott hangulat), addig vannak olyan 
mélypontjai is, amikor a közhely szinte szétfeszíti a kép kereteit (százszor látott, nyilvánvaló drámai fordulatok) és bizony a giccs bűzös pöcegödrének szélén is táncolunk néha egyet (de bele mondjuk egyszer sem esünk). Ezen a kettősségen ráadásul nem segít az sem, hogy alkotóink megpróbálnak afféle hibridet alkotni és sokszor a filmszövetbe nem illő (már említett szerzői) szóvicceléssel és bohóckodással akarják kielégíteni az esetlegesen csak miattuk betévedt nézőket is. Ekkor bizony csúnyán kilóg a lóláb és ezek a poénok egyrészt megakasztják a zsánert, másrészt meg nem is ütnek annyira...
Persze Gervaisék részéről érthető a fűszerezési kényszer, elvégre az alaptörténetet láttuk már sokszor - de mégis, a film legnagyobb erénye épp e kötelező remek felmondásában rejlik, ezt ugyanis sikerül szívvel s lélekkel megoldani és ez akár elég lehet a pozitív filmélményhez is. A rendezés ugyanis remekül sikerült, a figurák egytől-egyig hitelesek, a sokszor látott konfliktusok jó érzékkel vannak felfestve (és jó színészek keltik életre) és rendezőink egészen ügyes nosztalgiavilágot alkotnak, amelyen végig valami feel-good érzés süt át. Érezhetően szeretettel készült a film és ez át is jön!
Gervais és Merchant tehát nem kerüli ki a sablonokat, de a kötelezőt ügyesen mondja fel. Nincs itt semmiféle tabudöntögetés vagy egetverő újdonság, van viszont egy könnyed, nosztalgikus tinifilm és nem feltétlenül baj, hisz az egészből mégiscsak árad valami jóleső melegség, ami miatt az élmény inkább kellemes, mint csalódást keltő. Ha nem az Office/Extras az elvárás, hanem csak egy könnyed, kellemes és pihentető másfél óra, akkor a Cemetery Junctionnal minden a lehető legnagyobb rendben van.
"Értékelés: 6/10"
U.i.: kíváncsi vagyok, bevállalja-e valamelyik forgalmazó legalább DVD-n...
