A jó bűvész arról ismerszik meg, hogy a már jól ismert trükköket is olyan módon tudja a nagyérdeműnek tálalni, mintha azokat előtte így még soha senki nem adta volna elő. A jó bűvész ráadásul igazi egyéniség, aki sajátos aurát képes maga köré építeni és a mutatványait is átitatja a személyes varázzsal. A publikumot persze egyáltalán nem könnyű elámítani, így a jó bűvésznek rengeteget kell dolgoznia a nagy attrakción, annak minden elemét átgondoltan és óramű-pontossággal kell kimunkálnia és persze minden újabb produkcióval emelnie is kell a tétet, mert a néző szája csak így maradhat mindig tátva.
Immár kétségtelen, hogy Christopher Nolan a nagy bűvészek közé tartozik és ha mondjuk százötven évvel korábban születik, szinte biztosan az illúziókeltés e mesterségét választja (ezt alá is húzza a Tökéletes trükk című rendezése, a témaválasztás ugyanis nem lehet egyszerű véletlen). Eddigi, igen impresszív rendezői munkásságán végigtekintve ugyanis könnyen észrevehető az összekötő kapocs: Nolan mindig illúziót akar kelteni, célja a néző ámulatba ejtése és a kápráztat – de varázspálca és cilinder helyett ő a kamerát és a gyöngyvásznat használja, hisz az ezredforduló táján a nagy trükkök előadására nincs is ideálisabb hely, mint a multiplex intim sötétje. Nolan éppen ezért véresen komolyan veszi a 
mozit és a nagy illuzionistákhoz hasonlóan lenyűgöző alapossággal építi fel a filmjeit: bár szinte mindig a már jól bevált elemekből építkezik, de mindig olyan ügyesen keveri meg a kártyákat, hogy az egyszeri nézőt szó szerint el tudja varázsolni.
Rendezőnk ráadásul azért is nagyon ügyes szemfényvesztő, mert pontosan tudja, hogy a jó (mozi)előadáshoz nemcsak virtuóz trükkök, de valami magvas alap, egy jó vezérfonál is szükségeltetik. Esetében ez az alap az emberi agy végtelen rejtélye, filmjei tehát így vagy úgy mindig a tudat útvesztőiben játszódnak, mindez pedig afféle szerzői kézjeggyel látja el a Nolan-mozikat. Bármennyire is távolinak tűnik hát a Wayne-kastély és Tesla laboratóriuma, a brit rendező filmjeihez mindig tapad valami untánozhatatlanul miszitkus köd. Ezt pedig tényleg csak a legnagyobb illúzionisták tudják!
Ez a bizonyos köd aztán néhol ténylegesen is materializálódik a vásznon és felfrissíti a krimi unalomig csépelt zsánerét (Álmatlanság), máshol pedig a gumiruhás igazságosztó bántóan amerikaivá züllött meséjét változtatja ínyenc identitásdrámává (Batman). Az igazi nagy dobás azonban mégis a film noir klasszikus visszaemlékezés-narratívjának jól kiszámított megkeverése volt – a Memento előtt épp azért kell fejet hajtanunk, mert annyira egyszerű a trükk (a memória működésének modellezése filmen), hogy ez az elbeszélői húzás talán soha nem jutott volna eszünkbe. Zseniális!
Nolan tehát pontosan tudja, mit kell feltálalni a közönségnek és szemtelenül fiatal kora ellenére azzal is tisztában van, író-rendezőként pontosan miben és miért jó. A képlet tulajdonképp az első, kis költségvetésű munkája (Following) óta változatlan – a 
megkavart, halmozott történetmesélés, az emberi személyiség rejtélyének folyamatos szétcincálása és a hidegen kiszámított filmes hatás ugyanúgy működik Gotham City sötét fantázia-városában, mint az örökké világos, sarkkörön túli Alaszkában. A végcél minden esetben a néző meghökkentése, ehhez pedig jelenleg Nolannél jobban senki sem ért.
Sőt, ha megnézzük az imdb mérvadó honlapjának korántsem reprezentatív, de a mindenkori hollywoodi célközönség ízlését hűen tükröző szavazatait, akkor túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy az oldal szerint Nolan az eleddig élt egyik legsikeresebb rendező! Jelenleg öt alkotással szerepel a minden idők 250 filmjét felsoroló listán, mindezt pedig csupán 12 év alatt érte el, de úgy, hogy az első low budget munkát is beleszámítva az életműbe, rendezései közül csupán kettő nem került fel a listára.
Ezek után azt hiszem teljesen érthető az Eredet című legújabb munkát övező hype, felhajtás és őrület. A marketing-gépezet ráadásul ügyesen dübörgött, azaz éppen a csendből kovácsolt erényt, hisz a filmből szinte semmi sem szivárgott ki. Az elszórt apró morzsák persze annál jobban felkorbácsolták a kedélyeket: egy agyban turkáló tolvaj Nolan rendezésében...álomszép! A továbbiakban én is megpróbálok úgy értekezni a filmről, hogy elvonatkoztatva a történettől ne meséljek el szinte semmit – jelen esetben ugyanis a legkisebb spoiler is csökkenti az eredeti hatást.
Az eddigiekből persze talán kikövetkeztethető, hogy az Eredet is nagyszerűn illik a fentebb vázolt Nolan-életműbe. A terítéken ismét a humán indentitás és a tudat, most épp az álom aspektusából vizsgálva, a rendező pedig közben a tétet is emeli, legalábbis ami a történet szálainak és a felhasznált zsánereknek a számát illeti.
Filmünk hősei ugyanis tapasztalt álomtolvajok, akik esetünkben nem fosztani akarnak, hanem valamit becsempészni a főbe, ehhez meg persze sok akciódús akadályon kell átvergődniük és persze a főhős személyes problémáival is le kell számolnia a küldetés 
sikerének érdekében. Mindez ráadásul az álmok furcsa világában zajlik, amely természetesen más szabályokkal rendelkezik, mint a valóság, másrészt pedig így körbejárhatóvá válik a kedvelt vulgárfilozófiai probléma, a valóság és az álom megkülönböztethetőségének problémája is.
A témához persze már nagyon sokan és sokféleképp hozzányúltak, de ilyen sallangmentesen és egyenesen talán még sohasem. Nolan ugyanis nem megy bele semmiféle sci-fi marhaságba és szerencsésen kerüli el az álfilozófiai szócséplést is: annyit tudunk csupán, hogy a meg nem határozott, de nem túl távoli jövőben lehetséges az álmok összekötése és manipulálása, így pedig természetesen az ötletdús elmék meglopása is. E tolvajok legjobbja pedig éppen hősünk, aki korábbi bűne miatt most élete legnehezebb küldetése előtt áll, ennek sikeréhez pedig a legjobb csapatra lesz szüksége...
Eddig tehát egy tipikus heist-filmmel van dolgunk, amelyet Nolan az ügyes álom-mázzal máris misztikus-agyalós sci-fivé változtat, de ezt még tovább bolondítja a főhős múltjából kibomló erős melodrámai szállal. A történet minden elemét láttuk már tehát valahol, de ilyen kombinációban még sosem: az ismert formulák olyan mértani pontossággal vannak összetűzve az álom-tematikából következő elbeszélési lehetőségekkel, hogy a végeredmény tulajdonképp egy eredeti és több rétegben is összetett történet lett, melyből ínségesebb időkben minimum három filmet forgatnának le Hollywoodban.
Nolan azonban trükkös rendező és a felvázolt komplexitással fordított arányban csökkenti a történet bonyolultságát – a sok szint és szál ellenére talán eddigi legérthetőbb és legátláthatóbb filmjével van dolgunk. Sok helyen érezhető, mennyire törekedett az érthetőségre és talán éppen itt követette el a legnagyobb baklövését: a film erős indítása után leáll magyarázkodni és bántóan túlbeszéli a nagy mutatványt – szereplői küzdenek a néha már 
new age-be hajló, bénábbnál bénább mondatokkal. Az álom ugyanis nem racionális, de ezt felesleges annyit bizonygatni: igen fárasztó az a hosszú demonstráció, hogy akkor mit és hogyan is kell az álomban művelni.
Mindez azért is furcsa hiba a rendezőtől, mert a film elején éppen ő kerülte el a gagyi sci-fi magyarázatokat. Tudta, hogy nem kell sokat vacakolni, a néző úgyis belemegy a játékba, ha cserébe logikusan összerakott szórakozást kap. Nem értem, később miért felejtette el mindezt és miért tartotta szükségesnek a fárasztó eszmefuttatásokat az álom/személyiség/gondolat témakörben – a későbbi történések úgyis önmagukért beszéltek volna. A sok szöveg ráadásul nemcsak a pörgő sztorit és a beinduló látványt akasztja meg fájdalmasan, de szinte az összes misztikumot leszedi a történetről.
Mindezen szenvedéseinkért persze bőven kárpótolnak minket a film fantasztikus vizuális kényeztetései. E jelenetek még a legszőrösebb szívű kritikust is meggyőzhetik Nolan tehetségéről, ráadásul a képek erejét még az is növeli, hogy tisztán látszik: a rendező nagyrészt hagyományos trükkökkel dolgozik és kerüli a CGI-t. E látványosságok után nem 
is igazán értem, manapság a filmesek miért nem használnak már óriási tükröket és forgószobát, hisz az Erdet is bizonyítja, még mindig elképesztő dolgokat lehet művelni velük.
A legfurcsább azonban az egészben mégiscsak az, hogy épp ezek a fantasztikus eyecandy-pillanatok juttatják az eszünkbe a többi jelenet gyengeségét, hisz a vizuális kényeztetések a majd két és fél órás játékidő csak fájóan kis részét teszik ki. Bár a hallójáratainkat folyamatosan igénybe veszik a robbanások és a sokszor bántóan dagadóssá váló nagyzenekari kíséret (elkövette Hans Zimmer) – az inspiráló látvány sajnos picit kevés lett. Akciószekvencia ugyan bőven akad a filmben, de azok többségében sajna semmiféle invenció nem fedezhető fel. A trendi rángóvágás miatt sokszor nem is értelmezhető, ki kit üldöz és a kötelező poén-és-lövés betétek szerepeltetése sem kárpótol minket a közepes megoldásokért.
Nolan persze mindennek ellenére igazi virtuóz módjára halmozza egymásra az már említett sztorielemeket és ügyesen fűzi be a közönséget is a bőven rétegelt történetbe. Az okos színhasználattal és az átgondolt történetmesélessel ráadásul azt is sikerül elérnie, hogy sok szála ellenére a film mégis egyszerű és kerek marad, de ezzel együtt végig el tudja hitetni magáról, hogy itt bizony mégiscsak erősen agyalnunk kell, mert talán mégiscsak komoly átverés áldozatai vagyunk.
A filmnek ráadásul adhatunk egy posztmodern jelentésréteget is: a valóság tényleg olyan képlékennyé válik a mai ember számára, mint hőseink számára és e jelenség egyik 
legfontosabb szimbóluma épp az állandóan ránk ömlő mozgókép. A ma embere gyakran csak ezekből kreálja meg az őt körülvevő „valóságot” és Nolan filmjében akár ezt a folyamatot is ábrázolhatná. Többször lehet ugyanis az az érzésünk, mintha nyitva hagyná a történet értelmezési lehetőségeit (a végtelenbe tartó tükörképek felvillantása sokféleképp magyarázható szimbólummá válhat) és ekkor úgy tűnhet, önreflexív „álomalkotásra” hívna minket: ahogyan a szereplők kreálják az álmot, a néző úgy kreálja a „saját” filmjét, hisz a történet mintha azt az illúziót rejtené magában, hogy rengeteg szabad értelmezési tartománya van és csak az adott nézőn múlik, mit rak össze.
Néha azonban éppen ez az illúzió az, ami eltűnik a vászonról és ilyenkor minden erénye ellenére mégiscsak egy telivér multiplex-munka pereg előttünk. Ez persze valahol egészen természetes a hatalmas költségvetés ismeretében (200 millió dollárt nem adnak szerzői fantáziákra) és bár ekkor a zsenialitás hiányát megérezhetjük, a minőséggel egyáltalán semmi gond: a már bevett Nolan-helyszíneken (hegyi erőd, nagyvárosi dzsungel, steril belső terek) zajló akciók, a történet állandó dramaturgiai lüktetése, a melankólikus alaptónus és a remek színészek végig lekötik a multiplex-közönséget. Di Caprio ráadásul most tényleg levehette a tinibálvány-gúnyát és igazán meggyőző főhős, Ellen Page pedig nagyszerú partner mindehhez. A mellékszereplők között aztán igazi nagyágyúk lopják el néha a figyelmünket: Micheal Caine még fél perc alatt is képes igazán jelen lenni, Ken Watanabe pedig elképesztő. Elhibázottnak egyedül Marion Cotillard szerepeltetését éreztem, aki ugyan remek színésznő, de Di Caprio szerelmeként egyszerűen nem hiteles, annyira nem illenek össze. Mindezt mintegy kompenzálandó feltűnik viszont a vásznon a régen látott Tom Berenger, akinek az újrafelfedezése szinte tarantinos gesztus, remélhetőleg ezek után többször látjuk viszont a vásznon.
Nem lehet tehát igazán panaszunk semmire, de haladó Nolan-nézőként mégis valami hiányérzettel távozunk a teremből. Minden át volt itt gondolva és ki is volt számolva, a tét 
emelése is megtörtént, de néhány ziccer mégis kimaradt. Mintha ezúttal kevesebb lett volna a zsenialitás és több a biztonsági kör: a túlmagyarázások a misztikumot, a kötelező fordulatok pedig a szerzői mutatványt csorbították meg.
Mindezek a kritikusi szőrszálhasogatások persze nem zavarták a mozinézők nagy többségét. Nem sokszor fordul ez elő, de az általam megtekintett előadás végén meglepő taps csattant fel és később a folyóson is sokan találgatták a történet fordulatait és esetleges értelmezési lehetőségeit – mert Nolan tényleg nagy bűvész és el tudta hitetni, hogy itt sokkal többről van szó, mint ami valójában lepergett.
Az Eredet pedig ennyiben beteljesíti a célját, hiszen egy igazi sikerfilmről beszélünk és a plázák kínálatában tényleg üdítő darabról van szó, de az élesebb szemű nézőket ebben az esetben talán mégsem sikerült úgy lenyűgözni, mint korábban. Néha ugyanis beláthatunk abba a bizonyos ingujjba és tetten érhetjük a trükk születését és a hideg számításokat, ezzel pedig sajnos elvész az illúzió. Korszakos mestermű tehát most nem született, de az Eredet így is lazán körözi le a kategória álmatag versenyzőit. Ha minden blockbuster ilyen míves munka lenne, tényleg nyugodtan hajtanám álomra a fejem.
"Értékelés: 7/10"
