Az amerikai "független" filmet lehet utálni tipikus kliséi és gyakorta túlzott idealisztikussága miatt, egy dolgot azonban mindenképp el kell ismerni: a szcéna néha igazán szívmelengető 
alkotásokkal tud előrukkolni és bizony van az úgy, hogy nagy szüksége támad az embernek az efféle filmes élményekre. Az Állomásfőnök is pontosan ilyen munka és bár nincs benne őrjítő újítás, dübörgő dráma vagy katartikus világmegváltás, a végefőcím alatt aztán valahogy mégis melegebb és barátságosabb helynek tűnik a minket körülvevő világ.
A Station Agent persze mintaszerűen hozza az efféle filmektől elvárt alkotóelemeket - itt is kissé csodabogár, de szerethető hőseink küzdenek meg saját magányukkal és a másik elfogadásának nehézségeivel egy idilli kisváros kulisszái között, hogy aztán keserédes, de mégis felemelő leckét kapjunk barátságról, toleranciáról és emberségről. No persze amennyire közhelyesen hangzik mindez, annyire ügyesen csavar egyet a fenti képleten a rendező (Thomas McCarthy) és tálalja mindezt finom visszafogottsággal és míves fűszerezéssel.
McCarthy fő találmánya amúgy éppen karatkereiben rejlik, hisz a gyászoló festőnő, az életimádó kubai büfés és a mufurc, vasútbuzi Fin hármasa annyira valószerűtlen, hogy rögtön a szívünkbe is zárjuk őket, így pedig a film is működni kezd. Fin ráadásul nem véletlenül mogorva és magánykedvelő, a sors ugyanis rendkívül alacsony termettel ajándékozta meg, emberkerülővé épp e letagadhatatlan testi fogyatékossága teszi. Rendezőnk nagyszerűen aknázza ki a figurában rejlő lehetőségeket és ügyesen kerüli el a fogyatékosság előírta álszent politikai korrektséget - a törpe-létet hol keserű iróniával, hol meleg humorral mutatja be és ügyesen kerüli el az alpári poénkodást is, ezzel pedig példaértékű leckét ad a másság elfogadásából. Mindez persze mit 
sem érne Peter Dinklage elsőrangú színészi alakítása nélkül, nagyrészt rajta múlik ugyanis, hogy szinte alig látjuk a törpét, de annál többet a saját magányába zárt, szeretnivaló különcöt.
Tudom persze, hogy kissé idealizált a gyönyörű képekben tálalt, múltba fagyott kisváros és hőseink is túl szerethetőre sikerültek, ahogy a valóság is sokkal kegyetlenebb lenne ezekkel a látszólag lehetetlen barátságokkal - de mindezt mégis jótékonyan fedi el a film keserédes hangulata és a csendes humor, amely az egész mű meleg tónusát adja. Az Állomásfőnök szerencsére nem realista dráma, hanem egy ízlésesen tálalt, nagyon szerethető mese és bizony van, hogy éppen efféle történetre van a legnagyobb szükségünk...
