Robin Hood…az örök téma, amelyről nem egy harisnyát lehúztak már, de hát kár is ezen 
nagyon csodálkozni, elvégre itt a néplélek legmélyebb bugyraiból feltörő mítoszról van szó. A szegényeket a gazdagok ellenében segítő íjász-szuperhős és bandája mindig is aktuális lesz, legalábbis addig bizonyosan, amíg meg nem valósul Marx Károly álma és el nem jön a kommunizmus szép új világa - de azt hiszem, ezt az eshetőséget nyugodtan kizárhatjuk. Íjászunk meséje tehát nem fog egyhamar elkopni, de ennek az örökös visszatérésnek perverz módon örülni is lehet, mert az újabb és újabb verziók hangsúlyeltolódásain és ábrázolásán keresztül talán épp az illékony korszellemet kaphatjuk el.
Igen, gondoljunk csak Kevin Costner széles hátátra, Morgan Freeman bölcs szemeire és Alan Rickman borzasztóan gonosz szakállára, hát nem ez maga a tömény kilencvenes évtized eleje (és akkor még nem is említettem Bryan „kölyökképű” Adams örök melódiáit). No persze félre a tréfával, a Constner-féle változat korlenyomota éppen az, hogy egyrészt behozza az arab-néger segítő toposzát a történetbe (ekkoriban nagyon mentek a buddy-moviek), másrészt meg a szexuális-perverzió/szerelem témakörére fókuszál. E verzióban a gonosz és a jó is a nőcit akarja, a téma gazdasági vonulatai szinte teljesen a háttérbe szorulnak, a gonosz ráadásul szexuális perverziói miatt annyira rossz…
El tudjuk mindezt képzelni a gazdasági-válságos 2010-ben? Ugye nem, és nem is a véletlen műve, hogy Ridley Scott végül igen hajmeresztő módon faragta át a népmese unalomig ismert formuláját: esetünkben ugyanis Robin egy telivér baloldai szabadságaharcos, Mariann egy feminista szupernő, Notthingam bírája pedig egy 
puhapöcsű oppurtunista. A szálakat itt bizony a királyok mozgatják, akik egytől-egyig arrogáns diktátorok, a bölcsességet csak a nemesek és a bátor szívű katonák hordozzák. Nem mondom, mindez igen érdekes kísérlet és hát lenne is itt potenciális áthallás a mai amerikai külpolitika vagy épp az általános gazdasági közérzet okán is, de sajna Scott a fentiekből nem egy okos szatírát, hanem egy igen butácska mesét kavar…
Többször ugyanis foghatjuk a fejünket: kiderül, hogy Robin egy vörös forradalmár elveszett gyermeke (mi más?!), akit amúgy is csak és kizárólag a véletlenek sodornak az események középpontjába (nagyon posztmodern vonás) – de ha már ott van, vérbeli amerik angolhoz mérten felveszi a kesztyűt, így aztán persze azt is megtudjuk róla, hogy neki valójában az apja árnyékából kell kilépnie (ez a kedvenc amerikai toposzom). Hajmeresztő az is, 
ahogyan egy parasztember forradalmat indít a nemesek jogaiért, meg amúgy is, ez az egész népi-urbánus vonal akkora hülyeség, hogy jobb nem is törődni vele. Scott amúgy meg egy afféle ijászos-Gladiátort akart csinálni, így aztán a milliő ábrázolására vagy a csaták kivitelezésére nem lehet panaszunk, a multiplex-élmény és a szemrágógumi tehát megvan – másrészt azonban a jellemek felfestése és az idegborzoló történet miatt sokszor lehet kellemetlen érzésünk és ezen sajnos a veterán színészek remek munkája (Max von Sydow és William Hurt) sem segít.
Dicsérendő lenne végülis a szándék, hogy rendezőnk új felfogásban próbálja feltálalni az örök mítoszt – de valljuk be, a bolsevik-Robin története két és fél órában erősen meg tudja feküdni az ember gyomrát és ezen nem segítenek a színes-szagos látnivalók sem. Ez lenne tehát 2010-ben a korszellem? Van benne valami…
"4/10"
