Talán néhány kedves olvasónak feltűnt, hogy a publikálási tempóm az utóbbi időben jelentősen lelassult, mindez azonban nem az alkotóerő hiányára vagy a lustaságra vezethető vissza, hanem egyszerű technikai okai vannak: az elmúlt hónapokban nem tartózkodom gyönyörű hazánkban, hanem hispán földön tengetem napjaim. Nem akarok itt persze afféle szolgálati közleményt írni a ritkuló posztok okáról, viszont a fentiek ismerete szükséges előfeltétele annak, hogy a következők értelmet nyerjenek.
Történt pediglen, hogy igen érdekes vitát folytattam a szinkron versus felirat témakörében a helyi erőkkel…e napsütötte országban ugyanis erősen szinkronfüggők az emberek és hát az angollal meg olyannyira hadilábon állnak, hogy szinte fehér holló az angolul középhaladó (vagy jobb) szinten beszélni képes spanyol. Ráadásul a kasztíliai nyelv egyik érdekes sajátossága éppen az (mely persze nem független az előbbi megállapítástól sem), hogy a külföldi neveket átfordítják tükörmódon (pl.: Nueva York=New York) és ahol ez nem lehetséges, ott egyszerűen csak a spanyol kiejtést használják (Mikéle Douglasz = azt hiszem világos, ki ő).
Nos, nyilván oldalakat lehetne itten írni a fenti jelenségről, hisz a spanyol nyelv egyrészt világnyelv, másrészt a félsziget picit el 
van zárva Európától, harmadrészt meg a hispánok nagyon büszkék a saját kultúrájukra (néha talán túlzottan is) - így aztán az angol nyelvet picit fölöslegesnek és ebből következően egyenesen megtanulhatatlannak tartják. Innen aztán meg nem meglepő, hogy tényleg mindent leszinkronizálnak és a két nagyvároson kívül szinte művészet olyan helyet találni, ahol felirattal vetítenek bármit is. Én itt most persze nem is a felirat vs. szinkron témában akarok írogatni (számomra a szinkron maga a barbarizmus…lecseréljük a színész hangját egy másikra, na ne) – inkább egy, a témából fakadó globalizációs dilemmát szeretnék megvillantani, ami a szinkronizálás problémáján keresztül jól ábrázolható.
A mérleg egyik serpenyőjében ugyanis a jó öreg nemzeti öntudat kerül, hiszen az vitán felül áll, hogy őket nem érinti oly erősen az amerikai kultúrimperializmus (már ha létezik ez egyáltalán…), a spanyol nyelvi ragaszkodás ugyanis bedarál szinte mindent, ami máshonnan jön. A filmcímek így spanyollá válnak, a sztárok nevei hispanizálódnak és bár tudják, hogy a cucc nem innen jön, mégis „megszelíditik” az idegen elemeket. Ettől pedig nem független, hogy a spanyol anyanyelvű filmek aránya is igen nagy, nem érezhető szakadék a saját és az importált filmek között. Az ország kultúrája tehát jobban védve marad, a nyelv nem telik meg jövevényszavakkal és ennek aztán lehet örülni.
Illetve lehet rajta síránkozni is, mert ha a kultúra védve van, az egyúttal azt is jelenti, hogy be van zárva és előbb-utóbb be fog rohadni és a szemfüles külföldi bizony néha érezheti is e folyamat jeleit.. Itt bizony komoly gondokat fog okozni az angol- és más 
nyelvtudás hiánya és bizony ezen nehezen lehet változtatni, ha még az sem juthat eredeti nyelvű kulturális termékhez, aki egyébként akar. Van persze kiút, a digitális műsorszórás és a DVD elvileg segíthetne ebben, de ezen a fronton gyarkan egyszerűen nincs spanyol felirat, így vagy eredeti nyelven vagy szinkronnal abszolválhatjuk a műveket, ami csak a magas szinten beszélőket segíti, a saját nyelvű felirattal viszont elvileg bárki gyakorolhat egy kis idegen nyelvet.
A súlyosabb gond azonban mégis talán éppen az, hogy a helyi kultúra túlzott imádata a nyitottságot ássa alá, a másféleség megismerését és megértését teszi nehezebbé és bizony ez szépen lassan el tudja zárni az adott országot a fősodortól. Nem azt mondom, hogy Spanyolországban ez a helyzet, hiszen óriási országról van szó, amely egy világnyelvet beszél és igen sajátos kultúrával rendelkezik – néha azonban tisztán érezhetőek a fenti folyamat intő jelei.
A saját kultúra, a nemzeti nyelv és az öntudat védelme vs. nyitottság és változásra való képesség, ez nyilván egy rendkívül összetett és bonyolult dilemma és nagyon messze túlmutat a szinkron kérdésén és természetesen azt sem állítom, hogy a filmek fordításának kérdése komoly szerepet játszana a fenti kérdéskörben. Egy dolog azonban biztos: a szinkronizált filmek elsöprő hegemóniája nem segíti elő a nyelvtudás fejlődését és ez bizony egyértelműen rossz.
