E csöpp blog visszatérő olvasói biztosan észrevették már, milyen nagy rajongója vagyok az alacsony színvonalú szemétnek, amelyet nemcsak szánalmasan szórakoztatónak tartok, de egyúttal a kincskeresés izgalmával merülök el benne újra és újra. Mindebből aztán persze egyenesen következik az is, hogy én már tényleg sok borzalmat láttam életemben – de néha bizony még nekem is megadatik az a kétes értékű szerencse, hogy olyasmi pereg le előttem, ami még nálam is kiüti a biztosítékot. Mert ugye ha valami nem elég szar, akkor az „csak” unalmas és így érdektelen…ha meg valami nagyon szar, akkor az perverzen vicces…de a "kultikus" japán Aranydenevér című „műnek” sikerül a szar olyan mélységeibe lemerülni, amelyre tényleg nem nagyon találok szavakat. Sokkoló élmény, de tényleg!
Igaz mindez még akkor is, ha tudjuk: a mű gyerekeknek készült matiné-mozi…e tény egyszerűen nem mentheti fel az alkotókat az alól a tény alól, hogy épeszű embernek ilyen történet egyszerűen nem juthat az eszébe. Az Aranydenevér ugyanis egy köpenyes, gumikoponyás atlantiszi múmia, aki ezüstpálcájával repked mindenfelé, lézert lődöz és küzd az Földet elpusztítani akaró, mutáns plüssmacira emlékeztető főgonosz ellen, aki amúgy egy bolygóval akarja összeütköztetni a szülőbolygónkat…oké, képregényben még rezegve elmegy, de low-budget filmen igazi ökölcsapás...
Tudjuk persze jól: a japánok mindig is zabálták az efféle furcsaságokat és hát sorban gyártották a hasonló mutáns-szörnyes, földelpusztítós cuccokat – ami azonban ezt a művet tényleg kiemeli a tömegből, az maga az a tény, hogy főhősünk gumikoponyát és köpenyt visel, amúgy meg egy aszott hulla és ráadásul még Aranydenevérnek nevezi magát. Nehéz szavakba önteni egyébként, miféle élményt okoz a film mai nézőjének… vélhetően kilencvenkilenc százaléknak van annyi esze, hogy fél perc után nem nézi tovább ezt a szemetet, de az a pár elmebeteg, akit mégis valamiféle beteges vonzalom fog a filmhez láncolni, az vélhetően borzongással vegyes szórakozással fogja abszolválni a művet és még a fiatal Sonny Chibát is láthatja szenvedni...
Én meg azzal mentem magam, hogy a szarban megmerítkezni a kritikusnak is tanulságos lehet – az Aranydenevérrel kapcsolatban ugyanis egyszerűen nem hagy nyugodni a kérdés, hogy félretéve a gyerekekből álló célközönséget és vélhetően rendkívül szűkös forrásokat, volt-e akár egyetlen ember is a stábban, aki komolyan gondolta mindezt akár csak egy percre is. Persze látva a végeredményt ez talán nem is fontos. A nagy tanulság inkább mégiscsak az, hogy az emberi hülyeség és ízléstelenség tényleg határtalan és a filmszemét legmélye is csak legenda…mert nagyon úgy tűnik számomra, hogy mindig van lentebb…
"?/10"