Egy western akkor (és csak akkor) válhat igazi mesterművé, ha túl tud mutatni erősen 
determinisztikus műfaji kelléktárán és vagy hihetetlenül cool önreflexióba csap át (pl. a kultikus Dollár-Trilógia) vagy az erős zsánerszabályokból valami magasztosabbat, látomásszerű szimbolikát tud építeni. Ez az utóbbi eset aztán tényleg igazán ritka, de ha összejön, az alkotásnak bizonyosan bélelt helye lesz a filmtörténetben. A halál csöndje (Il grande silenzio) éppen ezt a bravúrt hajtja végre: kérlelhetetlen története és festői képei nemcsak az egyik legbizarrabb, de az egyik legfontosabb westernné avatják, ráadásul az említett mű történelmi kordokumentumnak sem utolsó.
A film készítésének éve ugyanis 1968 és ez esetben a dátum korántsem mellékes adalék: a világ ekkor ugyanis éppen a feje tetején állt…forradalmak, diáklázadások és a vietnami háború…nem nehéz hát megtalálni az áthallást a néma igazságosztó, a tehetetlen hatalom és a törvénnyel takaródzó opportunisták története és a ’68-as korszellem között. A mű ugyanis csak első látásra hagyományos bosszútörténet, a felszín alatt egy reménytelen, kaotikus világot találunk, igazi hősök és rend nélkül, ahonnan az egyedüli kiút talán csak a halál lehet.
Mindezt ráadásul a film gyönyörű képekben meséli el. A szakadó hóban párát fújtató lovak, a fagyos sziklák és az állandóan károgó varjak valami egészen fura, álomszerű 
atmoszférába burkolják a történetet és a nem éppen szokványos díszlet hőseink lelkét is borotvaélesen visszatükrözi. Ebben a világban ugyanis az igazság torkát átvágták, az már nem képes megszólalni, a törvény őre szintén tehetetlen és maga is összekeveri a törvény szellemét a betű szerinti igazsággal, a gonosz pedig érinthetetlen, hisz a jogot maga elé tartva büntetlenül tudja elkövetni az értelmetlen mészárlásokat.
Sergio Corbucci rendező tehát komplex textúrát alkot, műve valóban fagyos és kérlelhetetlen – ráadásul végig következetes, a film egyik pontján sem alkuszik meg és így el tud rugaszkodni a kötelező műfaji fordulatoktól is, ezzel pedig képes lesz arra, hogy bemutassa a gonoszság törvénnyel szembeni cinizmusát, valamint az ebből fakadó súlyos következményeket. A rendezés tehát elsőrangú, a hatást már csak Morricone kiváló kísérőzenéje és Klaus Kinski finom mániákussággal ábrázolt, ördögi fejvadász-figurája tudja tovább fokozni. A végeredmény így pedig minden túlzás nélkül egy igazi mestermű.
