Azért csípem nagyon a szkeccsfilmeket, mert egyrészt a rövidfilmes forma nagy rajongója vagyok, másrészt pedig nincs annál szórakoztatóbb és tanulságosabb, mint amikor a néző összevetheti különböző rendezők azonos témáról született alkotásait. Az pedig már tényleg hab a tortán, ha egy efféle mű apropóját a legendás cannes-i mustra hatvanadik születésnapja jelenti, a világ minden tájáról összetrombitált, nagynevű rendezők pedig azt a nemes feladatot kapják, hogy három percben meséljék el, mit is gondolnak magáról a moziról, avagy „ami felvillanyoz, mikor kialszanak a fények és elkezdődik a film”.
A Chacun son cinéma (Mindenkinek a maga mozija) címet kapott gyűjtemény tehát minden filmbuzi álma…a tizenhat rövidfilm mindegyike vallomás a moziról olyan alkotóktól, mint Takeshi Kitano, Roman Polanski, Lars von Tier, Wim Wenders, Aki Kaurismaki vagy David Cronenberg (a teljes lista itt). Ezen impresszív lista után azt hiszem nem is csoda nagy elvárásokkal nekivágni az alkotásnak és örömmel jelenthetem: a mű többé-kevésbé be is váltja a hozzáfűzött reményeket. Színes és változatos képet kapunk ugyanis a moziról, mint jelenségről: a rendezők többsége képes az őt jellemző sajátos stílusban hozzászólni a témához és túlnyomó részt komolyan is veszik a feladatot, így valóban érdemben tudnak hozzászólni a témához.
Ha persze nagyon fanyalogni akarok, akkor beleköthetnék az összeállított névsorba (hol van Közép-Európa és miért oly kevés az amerikai alkotó?) és egy-két alkotást nyugodtan nevezhetek szájbarágósnak, érzelgősnek vagy épp ide nem illőnek. Mindezen kellemetlen gondolatokat azonban elfeledteti a kollekció különleges ünnepélyessége és az a pár mini-mestermű, amelyet bizonyosan nem fogunk elfeledni a fények kigyulladása után sem…
Emlékezetes például Kitano mini-abszurdja és Polanski kabaré-tréfája, bensőséges Wong Kar-Wai erotikával fűtött szösszenete és megindító az orosz Andrei Konchalovsky 8 ½ tisztelgése is. A válogatás legnagyobb erőssége egyébként is a sokszínűség, a soknemzetiségű alkotógárda (25 ország) változatos modorban és felfogásban mesél a moziról, a befejezés pedig telitalálat: Ken Loach rövidje okos és jogos kritikája a brit (és európai) mozi közönségriasztó művészieskedésének. Fontos epizódfilmről van tehát szó, amely méltó az évfordulóhoz és a végefőcím után nekünk is érdemes elgondolkodnunk azon: számunkra mit is jelent ez a furcsa valami, amit mozinak hívunk…