A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (alias KGST) sok mindenről volt híres, de a sci-fi filmek bizonyosan nem tartoztak ebbe a körbe. Olyannyira nem, hogy a vasfüggöny 
szerencsétlenebb oldalán az egyetlen Tarkovszkij némely munkáit kivéve nem is készült igazán komolyan vehető tudományos-fantasztikus alkotás (és hát azért a nagy orosz rendező filmjei sem igazán azok). Az a néhány műfaji próbálkozás pedig, ami végül a közönség igényeinek engedve mégis elkészült, inkább csak kínos és low-budget másolata volt Hollywoodnak (nem kis kajánsággal jegyzem meg, de ebben is mi vagyunk a „legjobbak”, a Pirx című sorozat egyszerűen alulmúlhatatlan). A másik oldalról viszont az efféle műfaji bénázás valódi kincsesbánya a magamfajta ínyenceknek, elvégre mai szemmel nézve a KGST-sci-fi nemcsak fantasztikusan vicces, de valami bumfordian szép, kissé nosztalgikus retróhangulatot is áraszt és nem mellesleg még érdekes megfigyeléseket is tehetünk arról, milyennek képzelte a nagy PÁRT az emberiség szép új (vörös) jövőjét.
E kissé tudálékos bevezető után azt hiszem már nem igazán meglepő, miért is csillant fel a szemem, amikor rábukkantam erre az 1963-as csehszlovák űrhajós sci-fire. A történet mondhatni a „szokásos” témában mozog: az Ikarusz-űrhajó az Alfa-Centauri felé tart, ott ugyanis idegen élet nyomait sejtik a tudósok. A hosszú út, a steril bezártság és az ismeretlentől való félelem aztán persze jól megviseli a legénység lelki állapotát, így aztán 
ugye mindenféle problémákat kell megoldaniuk és saját magukat is le kell küzdeniük…de vajon elég erősek-e, elérik-e nemes céljukat és rátalálnak végre az idegen élet nyomaira?!
Nos, természetesen nincs szándékomban lelőni a filmet, de azért azt mégiscsak le kell szögeznem, az efféle filmeket nem elsősorban a csavaros forgatókönyv miatt szeretjük. Cseh kollégáink persze nem égnek be ezen a téren sem, a vörös mezőnyben a mozi valóban a kevésbé kínosak közé tartozik, de hát a mai néző számára a sztorit félretolva mégiscsak sokkal egzotikusabb maga a gyönyörű tény: egy igazi szocialista sci-fit láthat. A film pedig mindezt le sem tagadhatná, egyszerűen minden kockájáról ordít a kellemes-nosztalgikus szoc-reál desing (ez persze egy oximoron) és az atmoszférában van még valami béketáboros ízvilág is. Vörös farok ugyan már nincs a filmben, de azért a „béketábor nem adja meg magát” hangulat felsejlik néha…
Azt pedig talán már említenem sem kell, milyen ütős dolog cseh nyelven olyan szavakat hallani, mint számítógép, automata-vezérlés vagy radarképernyő – de ennél sokkal 
viccesebb tupírhajú, tésztafejű nőket és Bohus névre hallgató knédlizabálókat viszontlátni egy futurista űrhajón. Miután mindezt sikeresen megemésztettük, el is kezdhetjük kényeztetni szemeinket a különböző díszleteken, melyek a „modern” szocialista ízlés hamisítatlan továbbgondolásai – sok helyütt rábukkanhatunk egy-egy jól ismert műbútor ívére, egy-két lakótelepi „díszítésre” vagy épp valami fröccsöntött gyerekjáték utánérzésére.
A rendezőnek amúgy is törekednie kellett arra, hogy maximálisan kiszolgálja a közönség jövő-éhségét. Így nemcsak elidőzik az étkezés, a tornaterem vagy épp a robotok részletes bemutatásán, de még olyan szösszenetekre is futja az erejéből, mint a futurista-tánc jelenet, amelyért már érdemes volt megtekinteni a művet. Ezen kívül persze minden kockán van valami látnivaló, a film így aztán tényleg igazi csemege a retró szerelmeseinek. Az Ikarie XB1 ráadásul nem is arcpirítóan kínos, mégis tálcán kínálja fel a szocialista sci-fi összes szerethető báját. Kell-e ennél több?!
