Robert Rodriguezt már a kezdetektől nagyon csípjük, a Terrorbolygó óta viszont Olümposzi-magasságokba emelkedett, így azután nem is meglepő, mily erősen vártam már 
ezt az opuszt, különösen azért, mert az ál-trailer önmagában is elsőrangú móka volt. No meg amúgy is, ál-előzetesből filmet csinálni egészen őrült dolog és hát valljuk be: kedvenc mexikói bajszosunk, Danny Trejo is régen kiérdemelt már egy egész estét zúzást. Rodriguez tehát összetrombitálta „szokásos” bandáját, ráadásnak megszerezte a nagy Bob De Niro-t és bónuszként olyan kultikus arcokat pakolt még a filmbe, mint Don „Miami Vice” Johnson és Steven „Arcmimika” Segal. Innen aztán tényleg nehéz pofára esni, sajnos azonban Rodrigueznek mégis majdnem sikerült a lehetetlen…
Addig ugyanis még rendben van a dolog, hogy egy mókából forgatott trailer jeleneteit kell valami történetre felfűzni és ezt kell másfél órássá kibővíteni. Alkotóink fantáziája szerencsére elég beteg ahhoz, hogy elegánsan oldják meg a problémát, sajnos azonban a trailer dialógjai mintha mégis jobban sikerültek volna, mint az utólag írt forgatókönyv 
dumái, különbség van ugyanis a felszabadult viccelődés, valamint az ezen való agyalás között és ezt a néző is érezheti. A sztori persze végeredményben csak ürügy az akciók összefűzésére és innen nézve nincs is semmi hiba benne – a nagyobb baj inkább a karakterek megjelenítésével van, ez ugyanis néha elég ad-hoc módon lett megoldva és ez bizony nem mindig szerencsés.
Az ugyanis teljesen király, ahogyan „Van” Johnson osztja az „ősi-fehér-amerika” fasisztoid balfaszságait és nincsen semmi gond az Antal Nimród-féle pufi balfék töltelék-szereplőkkel sem – több főfigura azonban mintha légüres térben lebegne, nincs mögöttük semmi mítosz és mese, éppen csak egy-két ecsetvonás hiányzik ahhoz, hogy igazán király papírfigurákká válhassanak.
A Machete legnagyobb hibája azonban mégis inkább a tempó egyenetlensége, mert sajnos többször érezhető a lendület hiánya és a kelleténél lomhább vágás és ez bizony súlyos vétség. Ezt a luxust ugyanis még a legrosszabb exploitation sem engedhette meg magának, a néző kizsákmányolása ugyanis pontosan azt jelentette, hogy az alkotás bármily eszközzel a közönség figyelmét igyekszik fenntartani és soha nem hagyja egy percre sem ellankadni, ami esetünkben sajnos időről-időre mégis megtörténik. Ezt az egészet valahogy feszesebbre kellett volna vágni és inkább 88 percre nyisszantani, nem pedig ilyen levegősre hagyni.
A legrosszabb ilyen részek egyértelműen a szájbarágós politikai üzenetek, mert ugye ha már a bevándorlást használjuk alaptémaként, akkor tegyük ezt végig viccesen és ne kezdjünk ködös „rossz-a-rendszer” propagandába, mert ez nagyon nem illik ide. A tempó ráadásul főleg a végére vérzik el, a film zuhanó tendenciát mutat és épp a fináléra nem tud nagyot durrantani – jópofa persze az autós felvonulás meg a lövöldözés, de hol van mindez például az első jelenet feszesre rántott, vérbő feszkójától?
A legkínosabb pillanatok azonban mégiscsak azok, amikor hirtelen átlátunk ezen az egészen és észrevesszük az izzadságcseppeket. Annál ugyanis nincs rosszabb, ha valaki cool AKAR lenni és erőlködik azon, hogy laza legyen – mindezt látni inkább kínos, mint 
vicces. Sajnos esetünkben is sokszor lóg ki a lóláb: Jessica Alba gyújtó beszéde kínos, Michelle Rodriguez gépfegyvereres belépője kínos, Steven Segal felpüffedt, kövér, zsákruhás kardozása pedig nagyon kínos. Erőltetni a lazaságot ugyanis nem lehet, vagy sikerül annak lenni, vagy nem – kiizzadni mindezt nem igazán lehet..
A filmnek ráadásul nincs egységes látványvilága sem (talán rövidke volt a költségvetés?), az operatőr amolyan észrevehetetlen „munkát” végzett, engem például borzasztóan zavart, hogy egy jeleneten belül hol süt a nap, hol pedig felhős az idő. Tudom, talán mindez szőrszálhasogatásnak tűnik, de egy efféle filmnél igenis minden kockának szépnek kell lennie (legyen mocskos, elmosott vagy kihipózott), ekkor ugyanis az egész látvány túlzottan művinek hat majd és úgy sokkal mókásabbak a fröcsögő belek is.
A legviccesebb azonban mégiscsak az, hogy én még így, kevésbé sikerülten is imádtam ezt az egészet. Mert hiába ostorozom és hiába sorolom a Machete hibáit, mindez még ezekkel együtt is remek móka, tele valódi csemegékkel, mókás B-filmes idézetekkel és szórakoztató megoldásokkal. Talán több ideig kellett volna érlelni a filmet és akkor újabb mestermű születhetett volna – ennek ellenére mégis lehetetlen nem szeretni egy olyan mozit, ahol a főhős az ellenfél belébe kapaszkodva ugrik ki a kórház ablakán és ezek után még arra is képes, hogy egy füst alatt dugja meg a gonosz feleségét és lányát…most komolyan, kell ennél több?!
"7/10"
