Bárki, akit megkérdeztem arról, milyen is az új Fincher-film, általában csak annyit vágott 
hozzám, hogy jó meg minden, csak nem a Facebookról szól. Naná, gondoltam ekkor magamban, hiszen mégis hogy a jó fenébe lehetne izgalmas mozifilmet írni egy weboldalról, legyen az bár korunk ragyogó ékköve/bűzös rákfenéje, a megkerülhetetlen, nagy Arckönyv. Nem, Fincher új filmje szerencsére valóban nem a weboldalról szól, mert ennél egy sokkalta izgalmasabb dolgot térképez fel: a legelső felhasználó lelki világát…
Hamisítatlan hollywoodi mid-cult munkáról van itt ugyanis szó, a mulitplex-kompatibilis látnivaló alatt kicsomagolható a mélyebb gondolati tartalom is. Fincher szokásához híven a pénztárakat is szemmel tartja tehát és a felszínen egy feszesre húzott, izgalmas bírósági drámát kapunk, több szálon futó cselekménnyel, flashbackekkel meg az ilyenkor szokásos árulással, ármánnyal és szerelemmel. Ebbe aztán tényleg nem is igazán lehet belekötni – röpködnek a milliók, íródnak a bitek és igaz barátságok mennek szépen tönkre, plusz tanulságként pedig azt is megtudjuk (ismét), hogy az első millió (felhasználó) tisztességes megszerzésének lehetősége csupán süketelés, amivel a kövér gazdagok csak etetik a magunkfajta csóró pórnépet.
Fincher azonban ennél azért jóval agyafúrtabb fickó és e Facebook-filmjével ismét egy telivér posztmodern-gondolatkört piszkálgat meg: hősünk drámája ugyanis éppen az, hogy a valóságban képtelen normális emberi kapcsolatokra és olyannyira vágyik a többiek 
elismerésére és szeretetére, hogy megkreálja a valaha volt legnagyobb virtuális közösséget. Rendezőnk nagyszerűen festi meg e fiatalember drámáját, aki ötszáz-millió felhasználóval a háta mögött is egyedül pötyög egy steril irodában és képtelen megoldani valódi emberi kapcsolatait. A filmbéli Zuckenberg ráadásul olyan semmitmondóan és pörgőn beszél, mint egy közösségi chat és tényleg olyannyira magányos és nagy seggfej, hogy a végére el is kezdjük sajnálni. Nekem erről a figuráról pontosan azok a kedves kommentelők ugrottak be, akik napokat töltenek beszólogatással, illetve azokat a facebook-ismerőseimet láttam megidéződni, akik csak azért mennek el valahova, hogy az ott készült fotót aztán posztolhassák még aznap este…
Ezt a tehát alapvetően szomorú és magányos kocka-karaktert ráadásul Fincher egy rendkívüli műgonddal és aprólékossággal ábrázolt hierarchikus világba, a Harvard kampuszára helyezi, ahol tényleg csak az számít valakinek, akit titkos elit klubbokba szerveznek be, vagy akinek a papája rajta van a Forbes-listán. Innen aztán a film második rétege is szépen működik, rendezőnk egyszerre szól hozzá a demokráciát tűzzel-vassal terjesztő nagy ország kialakuló arisztokráciájához és villantja fel ezen keresztül egy hamisítatlan geek lelki világát is, aki annyira nem boldogul ebben a környezetben, hogy aztán virtuálisan áll bosszút és ezzel tényleg valódi pöccsé válik.
David Fincherben azt szeretem, hogy ha éppen összejön neki aktuális filmje, akkor mindig fontos munkáról beszélhetünk és hát a felemás B-Button után itt most bizony összejött neki. Pontos, feszes és kidolgozott a rendezése, Jesse Eisenberg meggyőzően hozza a sajnálatraméltó milliárdost és ebben nagyszerűen segíti őt Fincher sötét/steril atomoszférája is, ráadásnak meg itt van még egy nagyszerű Justin Timberlake is (nem hittem, hogy valaha leírom ezt a szókapcsolatot).
Ja és hogy ez az egész nem a Facebookról szól?! Én azért ezzel sem értek száz százalékig egyet…
"9/10"
