A következőkben tárgyaltak befogadásához az olvasónak el fogadni a talán kissé furcsa 
tényt: szerintem Linda-epizódokat nézni nemcsak remek móka, de igen tanulságos elfoglaltság is. Félretéve ugyanis a hihetetlenül béna Jáva-klumpa-íííjjaaa szentháromságot és az irritálóan stréber-picsa fő karaktert, a sorozat felszínét picit megkapargatva rendkívül sokat tanulhatunk a halódó magyar szocializmus és az egyre erősebben érkező nyugati hatások perverzen furcsa viszonyáról. A Linda akaratlanul ugyan, de leginkább erről a korról mesél a mai nézőnek és innen nézve valóban sajátos kordokumentum.
Tárgyalt korszakunk a nyolcvanas évek dereka, a magyar néző ekkor már a föld alatti csatornákon hozzájutott a VHS-szeméthez, már tudta, mi a ninja, mi fán terem a nagyvárosi bűnözés és drog – a hivatalos csatornákon (tévé és mozi) mégis leginkább csak a Kékfény című örökbecsű szolgálta ki a nagyközönség vér-éhségét és thriller-
igényét. Nem véletlen hát, hogy a monopol Magyar Televízió beújította ezt a karatés-rendőrös sorozatot, amelynek egyes elemei burkolatlanul zongorázzák végig a nyugati kliséket, de azért az egész cucc mégiscsak a hivatalos szocialista értékrend szerint van megcsinálva – én ennél ütősebb turmixot egyszerűen nem is tudok elképzelni. Vegyük csak sorra a furcsaságokat!
Egyrészt ugye a sorozatban mindig két szinten történik bűnözés. Linda szinte minden epizód elején rendbe vág néhány huligánt: telefonfülke-rongálókat, falfirkászokat, piti jegyüzéreket vagy épp részeg rockereket tanít ököllel jómodorra, gyakran gyakorolva egyébként teljesen jogtalan önbíráskodást. E piti figurák pedig ugyan valóban bűnöznek picit, de mégiscsak eltévelyedett bárányok, akiket a szocialista társadalom meleg kebele újra befogadja majd, feltéve, ha a kiosztott pofonok után végre újra jó útra térnek. Messze nem ez a helyzet azonban a főgonoszokkal, akikkel előbb-utóbb Lindának minden epizódban szembe kell szállnia, már nemcsak tisztán fizikai, de szellemi téren is. A főbűnösök ugyanis mindig nagyon veszélyesek, főleg azért, mert szinte kivétel nélkül kapcsolatban állnak a nyugattal: valamit ki- vagy becsempésznek, esetleg kapzsi magyarok, akik nyugatiakat zsarolnak meg vagy épp nyugati droggal tömik az ártatlan magyar ifjúságot vagy abban a reményben csalnak, hogy majd így disszidálhatnak. A sorozatban a nyugati kapcsolat hiánya a főgonosz esetében csak és kizárólag úgy indokolható, ha az illető teljesen őrült, szexuálisan perverz vagy elmebeteg…
E társadalomra törő, nyugatról sugárzó deviancia pedig minden egyes alkalommal gyilkossággal jár, nem is kevéssel…gáz, méreg, folytogatás, késelés, szándékos baleset…szinte minden emberölési módozatot viszontláthatjuk a képernyőn. Linda legnagyobb erénye azonban pontosan az, hogy tökéletesen megérti a gonosz kínálta eltévelyedés vonzó oldalait, de ő egyúttal mindig ellent is tud állni a deviancia démoni 
kísértésnek. Így aztán kaméleon módjára tud éjszakai táncosnővé, diszkókirálynővé vagy balett-táncossá válni, a gonosszal pedig úgy tud szembeszállni, hogy közben az ártatlan lelkeket is képes megmenteni.
Ne felejtsük el azonban: a Magyar Népköztársaság rendőrsége nem szuperhősökre épül, errefelé nincs helye semmiféle nyugati individualizmusnak meg egyénieskedésnek. Linda bármennyire is maga a megtestesült szocialista pallos, mégsem jutna messzire, ha nem állna mögötte az a kissé bohém, de mégis megszállott csapat, aki fáradtságot nem kímélve vigyázza a tisztes lakosok igaz álmát. Ősze őrnagy, Handel és Kő (Starsky és Hutch), no meg a borostás Doki…ők aztán egy igaz brigád, hiszen itt mindenkinek van ugyan valami dilije (kivéve a főnököt) és talán néha bénáznak is (kivéve a főnököt), de Linda mégiscsak erre a szerethető kollektívára van utalva. Főleg Bagolyra, a jó munkásnő szinte karikatúraszerű figurájára (szódásszemüveg és ijesztő nikotinfüggőség), aki segít cserfes hősnőnknek leküzdeni a férfisovinizmus szörnyű démonát, amely…mily szégyen…még a rend egyébként makulátlan őreit is megfertőzi néha.
No és akkor még nem is említettük, hogy ez az egész banda bizony semmire sem menne, ha nem állna még Linda mögött fura családja is, amely azonban egészen fura nyugati értékrendek mentén szerveződik. Két elvált ember él ugyanis együtt egy óriási polgári lakásban (Béla és Klárika), a színész papa alig dolgozik, csak néha kaszál egy-egy reklámfilmmel vagy epizódszereppel, Klárika meg özvegyi nyugdíjából (?) él, van ideje tehát festegetni. Linda ezen felül pedig egy vállalkozó taxissal folytat viszonyt (Tomi), akit ugyan folyton kihasznál saját céljaira, de sofőrünket mégsem sajnáljuk, hiszen tudjuk azt a hihetetlen pajzán információt is, hogy ők ketten szexuálisan is érintkeznek…fúj!
Mily érdekes tehát, hogy karatésnénk privát élete már bizony hamisítatlan nyugati értékrendek mentén mozog, hivatástudata 
azonban mégiscsak a hamisítatlan élmunkás-nyomokat viseli magán és az állami szervek segítségével végeredményben épp a káros nyugati hatásoktól tisztítja meg szép országunkat, ősi japán harcművészettel felvértezve. Mi ez hát, ha nem a 80-as évek furcsa keverékvilágának (a legnyugatibb szocialista országnak) a tűpontos lenyomata?
Végül egy személyes vonzalmamat had említsem még meg: mindezeken felül számomra a sorozat legkedvesebb vonása a benne megjelenő, gyakran szinte főszerepet játszó Budapest-kép. Szeretett városunkat ugyanis az alkotók megpróbálják afféle bűnös nagyvárossá változtatni, ahol éjszaka huligánok garázdálkodnak, a metróban ártatlan lányokat molesztálnak, német turistákat erőszakolnak meg a Margit-szigeten és ok nélkül kötnek bele a gyengébbekbe. A bűnös város dzsungelében munkások inzultálnak szép nőket, ex-burzsoá öregasszonyok terítik a hamis árut, kiskereskedők keverednek drogügyletekbe és a diszkók, fülledt night-clubok mélyén bizony virágzik a bűnözés. Éppen ezért mi, rendes állampolgárok jobban tesszük, ha munka után megtérünk kocka-lakásunkba és bezárjuk az ajtót…félünk azonban mégsem kell, hisz a fáradhatatlan rendőrség, élén a sárga esőkabátos szupererővel, vigyázza álmunkat és kisöpri a szennyet ebből a New Yorkot és Los Angelest is megszégyenítően veszélyes metropolisból…gyönyörű!
