Nem is olyan régen a nagyváros még nem a szingli hordák játszóterét vagy a yuppie-menyországot jelentette, hanem maga volt a bűn és erőszak megtestesült dzsungele, ahol a nap leszállta után csak és kizárólag a csúcsragadozók maradhattak életben, a 
magunkfajta átlagos állampolgár meg jobban tette, ha vett egy bazi nagy lakatot és magára zárta az ajtót. A nagyvárosi erőszakfilmek igazi aranykora a hippi-kábulatból végleg felébredt hetvenes évek közepe – innen aztán természetesen a szubzsáner is sok felé ágazott szét és talán az egyik legérdekesebb hajtása az főképp tini-közönséget megcélzó, a fiatal utcai bandák életére fókuszáló filmtípus lett. Itt bizony nem Dawson és a haverok pityeregnek az ingerszegény kisvárosi tökéletesség miatt és nem is a Gossip girl harmincas szupermodell „gimnazistái” dugnak unalmukban egymással…ez még itt a koszos és sötét nagyváros, ahol néhány bőrbe öltözött, szűkszavú legény mutatja meg, mit is jelent igazán tökösnek és lazának lenni. Ezen alkotások egyik legfontosabb és mára kultikussá érett darabja pedig Walter Hill akciórendező ’79-es alapvetése, a Harcosok – amely egyszerre tud veretes bandafilmként és finoman irónikus akciómoziként működni és mint ilyen, nagyszerűen összegzi mindazt, ami ezekben az utcai filmekben annyira jó volt.
Ne tessék itt persze valami realista-szocio munkára gondolni – Hill egy tökéletesen kidolgozott szórakozást varázsol elénk és így válik a Harcosok telivér kultusz-alapanyaggá. Életben maradni az utcán és követni annak törvényeit…rendezőnk jó érzékkel rajzolja el a témát és fedezi fel benne, hogy mindezt képregényszerűen, a szűkszavú dialógokkal, válogatottan jó zenékkel és az ókori görög drámákat megidéző történettel lehet a legkirályabban elmesélni. Igen, Hill korát jóval megelőzve összehozta az ókori katonai 
tematikát a képregényszerű hősökkel – a filmet övező kultusz így tehát egyáltalán nem véletlen. A sztori ráadásul egyszerű, mint a pofon: az utcai bandák össznépi gyűlésén kinyírják a főnököt, a gonosz persze bemószerolja hőseink csapatát, így aztán haza kell térniük az ellenséges nagyvároson át, ahol mindenki rájuk vadászik.
A film egyértelműen legnagyobb erőssége ez a lineárisan egyszerű, mégis hihetetlenül izgalmas történet – közben persze így marad idő megvariálni kicsit a csapat viszonyait és felvillantani a videojátékszerűen érkező, szintről szintre erősebb és viccesebb ellenfeleket. Hill szerencsére egy percig sem akarja magát túl komolyan venni és így végig cool tud maradni…az éjszakában tehát baseball-fúriák, punk-hordák és leszbikus csábítók támadnak hőseinkre, közben pedig egy mindenható fekete DJ-istennő üzenget nekik az éteren át. Micsoda nyalánkság!
"9/10"
