Az amerikai független film igencsak vonzódik a fehér középosztályt sújtó családi drámákhoz, ezzel összefüggésben pedig előszeretettel turkál a szilárd jövőkép nélkül tengődő tinédzserek lelki világában is, kötelezően meleg tónusú képekkel és alternatív rockkal körítve. A zsáner idei kedvence, a „The kids are all right” szintén ezt a vonalat követi, mégis sikerül kitörnie az „indie-gettóból” és meghaladnia a fentieket, köszönhetően főképp az életszagú dialógoknak valamint az elsöprő erejű színészi alakításoknak.
Van itt amúgy minden, ami egy hamisítatlanul modern amerikai családba kell: két leszbikus anya, ismeretlen spermadonor apuka, Lézer névre hallgató sportbolond gimis srác és a felnőtt lét határán egyensúlyozó, érzékeny tini lány – az alkotók legnagyobb fegyverténye 
azonban mégis az, hogy nem cirkuszi mutatványnak szánják a fura családmodellt, sőt! A szülői viszonyok szokatlansága ugyanis egy idő után már nem is annyira fontos, az ebből eredő poénokon túl akár el is feledkezhetünk a felállás nem éppen hétköznapi voltáról és én pontosan ebben látom a film sikerének egyik titkát. Hőseinkről ugyanis szép lassan lekerül a leszbikus és spermadonor címke, előlépnek mögülük az emberek a maguk problémáival, félelmeivel és küzdelmeivel.
A tét itt ugyanis a családi/házastársi boldogság és a felnőtté válás, alkotóink pedig éppen ennek kidomborításában nagyon jók: itt nincsenek jók és rosszak, hősök és antihősök, csak a boldogságért küzdő, önmagukkal is gyakran hadilábon álló figurák, akik néha bizony eltévednek és rossz döntéseket hoznak. Ez akár persze giccses is lehetne, de a film ügyesen kikerüli ezt a csapdát és külön jó pont, hogy nem választ főszereplőt: mind az öt embert egyenrangúan kezeli és így fel is tudja tárni a cselekedeteik mögött húzódó belső mozgatóerőket.
Mindez persze nem működhetne a remek színészi teljesítmények nélkül: Mark Ruffalo pontosan egyensúlyoz az önelégült seggfej és a magányára épp rádöbbenő, felnőni mégis képtelen macsó között és a gyerekeket alakító fiatalok és ügyesen helyt állnak - a filmet azonban egyértelműen a két leszbikus házastárs uralja. Tudtuk persze eddig is, milyen remek színésznő Julianne Moore és Anette Bening, de ketten együtt egyszerűen lehengerlőek és bizony öröm nézni, amit a vásznon művelnek. Moore borotvaélesen formázza meg az 
elbaltázott életéért másokat hibáztató, ezért ide-oda kapkodó háztartásbelit, míg Bening tökéletes családfenntartó-figurája egyszerre tud belőlünk elutasítást és együttérzést kiváltani. Kíváncsi vagyok, megkapja-e végre ezért az alakításáért a neki már oly régen kijáró Oscart (szerintem igen); az viszont rendkívül igazságtalan, hogy Moore még jelölést sem kapott.
A film tehát végig rendben van és szerencsére nem akar szájbarágós tanulságokkal bombázni minket. Pozitív végkicsengése sem valami rózsaszín maszlag és a legjobb az egészben, hogy mindenki kedve szerint eldöntheti, melyik szereplőt érzi igazán közel magához, hiszen a forgatókönyv minden álláspontot életszerűvé és érthetővé varázsol (szerintem igencsak érik egy legjobb eredeti forgatókönyv Oscar). Nem azt mondom persze, hogy ez egy felejthetetlenül nagy mestermű (annyira azért nem mély), de mindenképp figyelemreméltó alkotás – amerikai független filmben nálam még mindig a „Család kicsi kincse” a favorit, de az efféle színvonaltól ez az alkotás sem jár olyan nagyon messze.
„8/10”
