Japán szörfmozit ugyan ki más tudna ilyen elegánsan és érdekesen tálalni, mint a kultikus nagymester, Takeshi Kitano?! A Nyár, csend, tenger ráadásul hiába korai zsenge, rendezőnk már itt teljes fegyverzetben mutatkozik és a rá jellemző szinte összes mesterfogást be is mutatja. Persze a szörfözni tanuló süket kukásfiú története tulajdonképpen csak egy tengely, amely mentén a japán direktor mesterien fűz össze önállóan is értelmezhető, apró etűdöket a tőle megszokottan erős, már-már hipnotikus atmoszférába csomagolva.

A tenger és a halványkék szín természetesen most is uralkodó, a statikus, kimért kompozíciókat pedig csak ritkán töri meg egy-egy lassú, óvatos kameramozgás. Szimmetria és mértani alakzatok jellemzik a képeket és ugyanez igaz a történetmesélésre is – szörfös barátokat felvonultató epizódok tulajdonképpen okosan variált ismétlései a főtémának. Így a beállítások is gyakran visszaköszönnek, a történet előrehaladtával azonban más és más jelentést kapnak. Hiába tehát a pofonegyszerűnek tűnő szerkezet, a mélyben mindez aprólékosan kidolgozott és átgondolt.

Összeadva mindezt a magába szippantó tempóval és a lusta fényekkel, megkapjuk azt a bizonyos Kitano-hatást és ezt egészíti még ki és húzza alá a mesterre olyannyira jellemző mély humánum: hiába tragikus ugyanis hőseink sorsa, rendezőnk mindezt mély megértéssel és melegséggel ábrázolja és a legváratlanabb helyeken villantja fel tipikus zsigeri (gyermeki?) humorát, ezzel pedig tökéletesen ellenpontozza a drámát. Telivér Kitano-mozi!