Fura egy alkotás sodródott minap a hálómba: egy kései olasz giallo, stáblistáján a stílus legnagyobb mestereivel (a producer Dario Argento, a rendező pedig Mario Bava fia, Lamberto). A Démonok alapvetése ráadásul igazán szórakoztató, lévén ez egy zombi-horror, némi tinédzser tematikával spékelve és bár nem vagyok fanatikus híve a stílusnak, engem lepett meg a legjobban, mennyire élvezetes alkotásról is van itten szó. Azt azért persze rögtön az elején le kell szögeznem: én továbbra sem vagyok feltétlen híve az anatómiai hitelességű, vérbő gusztustalanságoknak és ezen nem segített sokat az itt látható sok műhányadék és csonkolt testrész sem – a film alapötlete és hangvétele azonban van annyira jó, hogy mégis élvezetes lehet a műfajt nem fanatikus rajongással szerető egyszeri nézőnek is.

Először is, a Démonok nagyrészt egy lezárt moziban játszódik, ahol persze éppen egy horrorfilm megy és hát én imádom az efféle film-a-filmben szituációkat. Alkotóink azonban a képletet még megfejelték azzal, hogy a moziban pontosan ugyanazok a szörnyű dolgok esnek meg, amik éppen a vásznon történnek. Nem is értem, miért nem született ebből az alaphelyzetből több horrorfilm vagy akár fojtott krimi – a mozi, mint klausztrofób helyszín egyszerűen adja magát az efféle zsánerekhez… Nos, ha ez az alapszituáció önmagában még nem szolgálna elég mókával, idővel arra is rá kell döbbennünk, hogy itt tulajdonképp egy zombi-ostromfilmmel van dolgunk – bezárt térben, csapdába esve és összezárva küzdenek hőseink az élőhalottakkal, akik azonban nem lassan csoszogó agyhalottak, hanem hiperaktív és kreatív emberhús-fogyasztók fenevadak.

Az alkotók pedig másodsorban az ostrom-tematikával végeztek remek munkát, többé-kevésbé remek karaktereket zárnak össze és így nagyrészt működik a dolog – a bunkó-kopasz fekete arctól („így kell rombolni, baszd meg!”) kezdve egészen a Rambóvá változó főhősig és az ártatlan főhősnőig szereplőink igazán rendben vannak. Ehhez kapunk még egy nagy kanál nyolcvanas éveket is, neonfényestől, heavy-metalostól, éljen soká a VHS-korszak!
Ne felejtsük azonban el, nem amerikai alkotásról van szó, így aztán imádnivaló az a kíméletlenül gyilkos szarkazmus, ahogyan egytől-egyig legyakják kedves hőseinket…ráadásul az alkotók nem szégyellik a gagyit sem, ami külön jól áll a filmnek és akkor még nem is említettem a finálét, az őrült szamurájkardos-motoros mészárlást…talán e szókapcsolat után felesleges is többet írnom, mindez annyira magáért beszél.