Híres klasszikusok első megtekintésekor az ember vagy csalódottan fanyalog és értetlenkedik a hírnév jogtalanságán, vagy elismerően csettint és hevesen bólogat a megérdemelt reputáció miatt. Nos, Wolf Rilla 1960-as klasszikusa teljességgel méltó elfoglalt filmtörténeti pozíciójára, hisz igazi mestermunkáról van szó, tele remek ötletekkel, innovatív megoldásokkal és tökéletesen kivitelezett jelenetekkel. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mind a mai napig képes még megborzongatni a nézőt.
Már rögtön a nyitó szekvencia leveszi az embert a lábáról. Az idilli, piciny angol faluban minden előjel nélkül egyszer csak mindenki elájul és a rendező ezt remek ritmusban, folyamatosan mozgó, mindenhová betekintő kamerával tárja elénk, mintha csak szellemként szálldosnánk körbe a helyszínen. Az ájulás okairól ráadásul sokat később sem tudunk meg és ez a titokzatosság csak fokozza a feszült hangulatot. Aztán persze megszületnek ezek a hírhedt, fura kölkök és Rilla legnagyobb bravúrja éppen abban áll, hogy nagyszerű snittjeivel és állóképeivel igazán félelmetessé tudja tenni az ártatlan gyermekarcokat.
A horror ugyanis akkor tud nagyon jól működni, ha olyasmitől kezdünk félni, amivel egyébként a legnagyobb biztonságban szoktuk érezni magunkat és hát erre nincs is jobb példa, mint egy csapat szőke, cuki kisgyerek. A film amúgy remekül példázza azt is, hogy nincs az a béna történet, amelyet a jó rendezés ne tudna mesterivé varázsolni – mert hát köztünk szólva maga az alaptörténet kissé butuska és néhol a nevetséges határát is súrolja. Rilla azonban végig kézben tartja a dolgokat és tökéletesen adagolja a borzongást, műve így válhatott a horror egyik alapvetésévé. Kötelező darab!