Az új Tron pontosan az a fajta film, ami tökéletesen képes megvilágítani a 3D és Hollywood fura viszonyát...mert hát manapság ugye a nagy stúdiókban nyugodtan dőlnek hátra a tokás pénzemberek, íme, megvan végre a csodaszer, hiszen elég valami igazán látványos térillúziót csinálni és így nemcsak a nép tódul újra a hűtött multiplexekbe, de rögtön visszakézből a mocskos nethuligánoknak is lekeverődik végre az bizonyos, régen esedékes nagy tasli.
Igen ám, de a nagy örömködés közepette a kedves vezetőség mintha mégiscsak megfeledkezett volna egy igen aprócskának tűnő dologról...nevezetesen arról, hogy 
ezeket a színes-szagos filmeket a szemrágógumi mellett talán mégsem ártana még megtölteni olyasmivel is, mint történet, dráma, feszültség és valódi (azaz tényleg háromdimenziós) karakterek.
Mert bizony annyira megtetszett a készítőknek a látvány, hogy közben elfelejtették azt, amit amúgy éppen Hollywood tudott a legjobban: tökös és könnyen befogadható, sodró sztorikat írni olyan hősökről, akik amúgy éppen a mi nézői vágyainkat személyesítik meg a nagy vásznon. Enélkül a bizonyos nagy mese nélkül persze ideig-óráig még beszopjuk a csili-vili csomagolást, pár hónapig még biztosan csodáljuk majd a szép felszíni csillogást is, aztán viszont elkezdünk majd unatkozni és közben az internet betyárjai is kitalálják, hogyan tölthetjük le otthonra is a 3Dt. Ha meg csak pipálni akarjuk meg a legújabb, üres attrakciót, arra jó lesz a lapos tévénk is.
Szó se róla persze, ez az új Tron is gyönyörűen néz ki és még egy nagy piros pont is jár a rendezőnek azért, mert valódi víziója volt erről az egészről és ezt egységesen a vászonra is tudta festeni. A külcsíny tehát még tovább is képes menni, mint a szokásos 3D-demó: szemet simogató a színkezelés, futurista a design és telitalálat a megálmodott minimalista-steril gépvilág is. Ehhez még megkapjuk az utóbbi idők egyik legjobban illeszkedő filmzenéjét is, hiszen a Daft Punk retro szintetikus kísérete olyan tökéletesen simul a képi szövetbe, amelyre sajnos bizony már jó régen láthattunk példát. A szemünk és a fülünk 
tehát jól megtömheti magát édes cukorkával, ellenben az agyunk eközben kénytelen szikkadt, száraz kenyérhéjjal beérni...
A sztori ugyanis egy rendkívül béna alternatív-valóságos katyvasz lett, súlyosbítva egy ordító klisékből összetákolt apa-fiú problematikával és egy erővel beszuszakolt szerelmi zárlattal (gondolom, ez azért nem annyira meglepő spoiler). A karakterek persze lapos papírfigurák és az egyetlen pozitívum talán ebben éppen az, hogy a számítógép generálta fiatal Jeff Bridges-avatar még erre a sematikusan egyszerű alakításra is alkalmatlan - a hús-vér színészeket tehát egy jó darabig még biztosan nem taszítják le a lelketlen bitek a vászonról. Szegény Jeff Bridges persze szenved is rendesen a kiégett számtech-guru karikatúrába hajló figurájával, de még mindig ő itt az egyetlen, akit végül nem temetett maga alá a kiglancolt hiper-látvány.
Lehet tehát ideig-óráig csodálgatni az efféle szép csomagolást, a nép azonban előbb-utóbb a belbecsre is kíváncsi lesz...ott azonban sajna (egyenlőre?) nincsen nagyon semmi...
"5/10"
