Vegyünk egy veterán, szinte a teljes Shakespeare-életművet végigjátszó/megfilmesítő brit direktort, társítsunk hozzá egy vitathatatlanul tehetséges és remek nemzetközi színészgárdát, és biztosítsunk nekik egy igen komoly költségvetési keretet. Mindezt öntsük nyakon egy igen sekélyes alapanyaggal, azaz elvárásként a skandináv mitológiát amerikai módra kizsákmányoló, buta képregény multiplex-kompatibilis megfilmesítését tűzzük ki, ráadásul rögtön három dimenzióban. Hogy mi lesz ebből a furcsa, többszörösen is ellentmondásos felállásból? Nos, az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb popcorn-látványossága, a Thor.
Aki jártas valamennyire az ősi északi hitvilágban, annak természetesen nemcsak a kalapácsos istenség neve lehet ismerős, de azt is gyorsan kikövetkeztetheti, hogy miért éppen Kenneth Branagh kaphatta a hollywoodi felkérést a film elkészítésére. A rendező nem véletlenül számít a világ egyik legrutinosabb királydráma-szakértőjének, hiszen a nagy angol drámaíró műveinek a vászonra ültetésével már igen komoly tapasztalatokat szerzett az utódlási balhék és a hercegi féltékenység területén. Ennek a tudásnak pedig itt is nagy hasznát vehette, hiszen a film egyik központi motívuma éppen az isteni trón várományosai közötti versengés.
Odin király át szeretné ugyanis adni a kormányt az erős és harcias, de túl gőgös és heves Thor kezébe, ezt azonban nem nézi jó szemmel az agyafúrt és mindenre kész öcs, Loki. Kitör hát a viszály a testvérek között, ez pedig idővel nemcsak a birodalom létét kezdi fenyegetni, de a harcos kalapácsos istennek azt is be kell bizonyítania, hogy már valóban megértett az uralkodásra – az efféle próbák legjobb helyszíne pedig természetesen a Föld nevű bolygó és a szuperképességek nélküli, de csinos hölgyekkel azért megtámogatott emberi lét.
Ez a történet természetesen nem az eredetiségével vagy a meglepő fordulataival akar operálni, arra viszont tökéletesen megfelel, hogy felvázolja az ismert mitológiai toposzokat (bölcs király, jószívű, de meggondolatlan ifjú, isteni próbák, a szerelem megváltó ereje), ezek mentén pedig egy olyan mesét kanyarítson az akciójelenetek köré, amely nem terheli meg a szórakozni vágyó nézőt, de nem is válik annyira lapossá, hogy bárhol unalomba fulladjon. Branagh szerencsére ügyesen szövögeti a történéseket, jó tempóban adagolja a mókát, az akciót és az érzelmeket is – az eltalált ritmusú világközi váltásokkal pedig a skandináv metálborítókat idéző, mitologikus látványorgiák sem válnak túlzottan fárasztóvá.
Erre a lecsupaszított mesei vázra aztán már zökkenőmentesen felfűzhetőek a mindenféle szuperhős-karakterek, az egyszerű drámai csomópontok és a fő vonzóerőt jelentő, látványos akciószekvenciák is, ráadásul a képregény rajongói is megkaphatják a maguk cukorkáit a filmben elrejtett utalások formájában. Sőt, Branagh olyannyira tisztában van az alapanyag sekélyességével, hogy néha mintha egyenesen hivalkodna is a forgatókönyv gyengeségivel, és vagy humorforrásként használja azokat, vagy egyenesen a látványba folytja az összes népmesei fordulatot az übermensch-tudattól egészen az „istenek elhagyják a földet” mitológiai kataklizmájáig. Ezzel viszont egyúttal a fárasztó okoskodásokat, illetve a kínosan megterhelő mentegetőzéseket is megússzuk, és csak a jó részek, a látványorgia, a harcok és a primer érzelmek maradnak.
Az okos rendező mellett pedig éppen itt kapnak kulcsszerepet az igazi színészek, hiszen mit sem érne ez az egész, ha a sablonosra írt, papírszerű figurákat nem Natalie Portman, Anthony Hopkins vagy épp Stellan Skarsgård keltené életre. Ők tehát nemcsak húzónevek a plakáton, de a játékukkal valóban képesek hús-vér alakokat a vászonra festeni, így aztán nemcsak érzelmeket csempésznek a bugyuta forgatókönyvbe, de élvezhetőbbé is varázsolják a két akció közötti történéseket.
Valódi művészi értékeket természetesen egy ilyen látványorientált akciómozi mögött azért mégsem kell keresnünk, elvégre az ilyen filmeknek egyáltalán nem feladata bármiféle katarzis kiváltása. Az azonban mégsem mindegy, hogy a szórakoztatást lelketlen iparosokra, vagy valódi művészekre bízzák – ahogyan a mi esetünkben is értő kezek nyúltak a műanyag tömegáruhoz, és a szabályok értő követésével egy hamisítatlan, jó értelemben vett vásári látványosságot hoztak össze. A Thort pedig éppen ezért lehet szeretni, hiszen egy instant, egyszer használatos, de rendkívül szórakoztató, vérbeli popcorn-mozi született, a jobbik fajtából.
"8/10"