Kínai, fekete vagy mélymagyar - mi mind egyformák vagyunk, legalábbis a világűrből érkezők idegeneknek biztosan, hisz nem valószínű, hogy különbséget tudnának tenni 
közöttünk, és inkább az tűnne fel nekik, hogy az ormótlan nagy testünkön csak egy a csöppnyi fej pihen. Igen, messziről nézve minden homo sapiens egyforma, így ha az idegengyűlölet nevetséges butaságairól szeretnénk az emberi fajnak mesélni, ehhez az ufós mozik könnyen megfejthető metaforájánál keresve se találhatnánk jobb (és szórakoztatóbb) médiumot. A Paul című alkotás is pontosan ezen az elven működik, hiszen a vígjátéki formába nemcsak a fél sci-fi legendárium kifigurázása fér bele, de az idegenek és helyiek ironikus különbözőségei több szinten is megidéződnek, kezdve a repülő csészealjaktól, egészen az angol-amerikai félreértésekig.
Azt ugye már a nagy Sting is megénekelte hajdanán, hogy egy angol a tengerentúlon bizony egy idegen bolygón érezheti magát, de az amerikai földre lépő brit főhőseink ennél is komolyabb hátránnyal indulnak, hisz a fura akcentusuk mellett még megveszekedett képregényfanatikusok is. Útjuk során aztán egészen véletlenül bele is botlanak a kis zöld emberkébe, aki már hatvan éve élvezi az Amerikai Egyesült Államok vendégszeretetét, de most úgy gondolta, köszöni szépen, ideje lenne hazamenni. Innen talán le is deriválható a folytatás: a nagydumás, jelentős helyismerettel rendelkező, de igencsak zöld Paul és a két, Amerikában legális idegenként tévelygő bolygólakó rövid úton felveszi a harcot az .jpg)
öltönyös ügynökökkel, és a kis csapat megpróbálja felrakni a nagyfejű barátunkat az első csillagközi gyorsra.
A zombifilmek és zsarumozik sziporkázóan ötletes parodizálása után most tehát Simon Pegg – Nick Frost brit párosa a zöld emberkék fémjelezte sci-fi műfaját vette kezelésbe, de a rendezői székben ezúttal nem az időközben Scott Pilgrimmel bizonyított Edgar Wright ül, hanem a fehér amerikai tinédzserek sérült lelki világát feltérképező Greg Mottola. Ezzel pedig a Paul is egy kicsit más tónust kapott, mint a zseniális Haláli hullák hajnala, és sajnos a Vaskabátok tökös tempóját sem sikerült megidézni, hiszen a végeredmény az elődöknél egy kicsit visszafogottabb lett.
Filmbeli hőseinkkel együtt tehát a produkció is végleg kimozdult az Egyesült Királyságból, és ez a kiruccanás sajnos nyomott is hagyott a filmen, hiszen a rendezővel beszivárgó tinifilmes hangulat nem tett jót neki. Ezek a nagyszerű angol író-színészek ugyanis sokkal okosabb és mélyebb humort képviselnek, mint a mostanában annyira divatos amerikai lúzer-vígjátékok, így szinte törvényszerű volt az is, hogy ez a két eltérő mentalitás nem képes összecsiszolódni a vásznon. Gyakran látványosan elütnek egymástól a humorforrások - én meg inkább az európai poénokon röhögtem.
Nem tudom, ki hogy van vele, de engem amúgy eléggé idegesít is az a jópofáskodó, káromkodós ál-lazaság, amit ez a szőrfejű Seth Rogen mostanában olyan vehemensen képviseli manapság. Nem véletlenül említem őt, hiszen nemcsak a címszereplő idegennek adja a hangját, de a teljes karaktert is róla mintázták, így tulajdonképpen az ő személye válik a legfajsúlyosabb amerikai elemmé a filmben. Illetve még a producereknek is fontos szerep jut, hiszen vélhetően ők voltak azok, akik rendre csiszoltak a keményebb angol humor élén is - így aztán 
tanulságos lehet azt is megfigyelni, hogyan lúgozta ki a két brit sziporkáit a hollywoodi filmgyártás, amely végül egy zseniálisan karcos vígjáték helyett „csak” egy fékezett habzású, talán túlságosan is nézőkonform mozit eredményezett.
De ne reagáljuk azért annyira túl a dolgokat, mert a Paul még a fenti hibáival is az utóbbi évek legjobb sci-fi vígjátéka lett, amelyen azért az alkotópáros géniusza is rendesen átüt. Tegyük tehát félre a nagydumás ufó karaktert (amin majd röhögnek a tinik), és koncentráljunk inkább a Pegg-Frost páros remek játékára, illetve azokra az írói gyöngyszemeikre, amelyekkel kedvesen megfricskázzák a legendás műfaji elődöket is. A film legnagyobb dobásai ugyanis az impozánsan burjánzó utalások, elvégre a Csillagok háborújától kezdve, az E.T.-n át egészen az X-aktákig szinte minden alapvetés megidéződik - emellett pedig a film emberi arcát is a két brit komikus rendkívül szerethető, egészen hétköznapi figurái jelentik.
Ráadásuk többről van itt szó, mint egyszerű mókázásról, hiszen ez a furán szerveződő kis csapat nagyszerűen rímel a másság elfogadására – a film pedig nemcsak a vallási fanatizmust, illetve az ostoba amerikai álszenteskedést figurázza ki, de a több nézőpontú idegen-tematikával még a napi rutinná váló sztereotípiák abszurditásain is röhöghetünk. A jó sci-fi vígjáték meg amúgy is olyan ritka, mint a kis zöld emberke, úgyhogy becsüljük meg nagyon a Paul című filmet, és adózzunk egyúttal Simon Pegg és Nick Frost előtt is, akikkel még a hollywoodi daráló sem tudott végezni – így ha ez a dobás most nem is lett elsöprően zseniális, azért ez még így is egy remek teljesítmény.
"7/10"
