Hiánypótló mű az Apacsok, hiszen mi más lenne annyira jellemző a magyar mentalitásra, 
mint a hamis nosztalgiák dédelgetése és a múlt fájdalmasabb vetületeinek a szőnyeg alá söprése. A Radnóti Színházban azonos címmel játszott darab és abból készült film azonban végre hajlandó komolyabban is foglalkozni az eddig leginkább csak a napi politika által kizsákmányolt besúgó-kérdéssel, ezzel pedig talán ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy égető szükségünk lenne a gulyáskommunizmus vidám emlékképe mögé tekinteni és szembenézni végre annak a kevésbé szép, a hétköznapi emberi kapcsolatokat érintő vetületeivel is.
A történet magja ráadásul valós eseményeken alapul, hiszen a hatvanas évek elején valóban voltak itthon olyan fiatalok, akik a diktatúra merev struktúrái ellenében egy igen sajátos kivonulást választottak, és szabadabb légkör kedvéért indián törzseket alapítottak. Erről az ártatlannak tűnő játékról szeretne filmet készíteni mai hősünk is, akinek a nagyapja annak idején a varázsló tisztjét töltötte be a magyar apacsok között, de a forgatási előkészületek alatt neki is rá kell döbbennie arra a szomorú tényre, hogy az 
ötven évvel ezelőtti események korántsem olyan romantikusak, ahogyan azt a nagypapa az emlékirataiban lejegyezte. Idővel ugyanis ez az önszerveződő csoportosulás az állam mindenhatósága felett őrködő belügyi szerveknek is szemet szúrt, akik aztán a besúgó-rendszerrel sikeresen be is hálózták ezt a játéknak induló, de végül tragédiába sodródó indiánosdit.
Természetesen ez a kétszálú történet csak a kiindulási alapot jelenti az alkotóknak arra, hogy olyan jellemeket bontsanak ki előttünk, akik remekül szimbolizálják ezt a megalkuvásokkal, árulásokkal és hazugságokkal terhes, nem is olyan régen letűnt világot, annak minden emberi dilemmájával és szomorú tragédiájával együtt. Az Apacsok megfilmesítése ráadásul azért is örvendetes esemény, mert Török Ferenc munkája talán annak a pozitív folyamatnak is a jele, hogy végre ismét készülhetnek olyan igényes és fontos tévéfilmek, amelyek nemcsak művészi szempontból lehetnek érdekesek, de fel tudnak villantani olyan kérdéseket is, amelyek joggal tarthatnak számot a szélesebb közvélemény érdeklődésére is. Éppen ezért nagyszerű az a fejlemény is, hogy ezekben a magyar filmek szempontjából igen ínséges időkben az Apacsok végül még a moziforgalmazásig is eljutott – a mű így talán egy picit nagyobb figyelmet kaphat, mintha a TV2 legközelebb csak valami hajnali műsorsávban tűzné a műsorára.
Az Apacsok legnagyobb érdeme ezek mellett természetesen mégis az, hogy nem a mai közbeszédre sajnos annyira jellemző fekete-fehér felosztást követi, hanem megpróbálja a maga teljességében megmutatni azt a szégyentelen kort, ahol ilyen módokon kellett megtörnie sorsoknak, barátságoknak. Török szépen, szinte eszköztelenül vázolja elénk ezeket az emberi drámákat, a megbontott időkezeléssel pedig képes a feszültség fokozásra is, így aztán a rendkívül lassan induló első harmad után a film vége rendkívül hatásossá tud válni. A néző így mélyen átérezheti a nagymama és az unoka indulatait is, hiszen míg az egyik oldalon az elhallgatás könnyebb, de súlyosabb választása áll, addig a másik oldalon a múlttal való fájdalmas, de felszabadító szembenézés igénye kap helyet – mi pedig eldönthetjük, melyik az üdvözítőbb megoldás.
A filmet nézve azonban tisztában kell lennünk azzal is, hogy Török munkája nem a mozi, hanem a tévé számára készült, ez pedig nemcsak a rövidebb játékidőben, illetve a kisebb költségvetésben érhető tetten, de rendezés formai eszközeiben is 
megnyilvánul. Ne várjunk tehát korfestő nagytotálokat és drámai akciójeleneteket - egy efféle munka szükségszerűen épül a párbeszédes dramaturgiára és az ezzel járó kisebb képkivágatokra, de ebben az esetben a szerényebb eszközkészlet furcsa módon éppenséggel a mű előnyére is válik. A jelzésszerű, ötletesen stilizált díszletek, az ügyesen váltogatott idősíkok ugyanis nem vonják el a figyelmet sem az erős forgatókönyvről, sem a precíz dialógokról. A színházi ízek is csak a mű elején zavaróak picit, így egyedül talán a folyamatosan bevágott archív felvételek válnak zavaróan semmitmondóvá az idő előrehaladtával, de még bőven megbocsájtható.
A filmet azonban mégis leginkább a rendkívül erős színészi jelenlét működteti. A tévés formátum egyébként is kiemelné az alakításokat (kistotálok, dialógus-központúság) – de a szereplők összjátéka sokkal tovább megy ennél a szintnél, és képes erővel, élettel megtölteni a történetet. A nagyszerű szereposztásból külön is ki kell emelnünk Csányi Sándort, aki a sok szépfiú-rutin helyett végre ismét bebizonyíthatja, mennyire jó színész is valójában. A pálmát mégis egyértelműen Szervét Tibor alakítása viszi el, az általa megformált belügyes nemcsak borzongatóan hitelesre sikerült, de a finom játékkal, kellő visszafogottsággal megjelenített karakter akár a tárgyalt korszak szimbóluma is lehetne.
Minden hibája és tévéfilmes betegségei dacára fontos film tehát az Apacsok, és mindenképpen megérdemli a szélesebb figyelmet, hiszen talán elindítója lehetne egy olyan folyamatnak, amelynek a keretében az a bizonyos szőnyeg alá söpört múlt is filmtémává válhatna (ahogyan történik ez mostanában Németországban vagy éppen Romániában). Nem kérdés: egyértelműen szükségünk lenne az efféle ügynök-filmekre, hiszen felül kellene végre emelkedni a butító politikai sárdobáláson, és a tiszta lappal indulás érdekében fel kellene térképezni a legvidámabb barakk sötét oldalait is. Az Apacsok mindenképpen egy ígéretes lépés ebbe a jó irányba, tessék tehát megnézni valahol a filmet, vagy elmenni az előadásra, mert mindenképpen érdemes.
"7/10"
