Nem egyszerű romantikus komédiákat jegyző írók élete, hiszen mi sem nehezebb annál, mint újabb és újabb csavarokat vinni a két szimpatikus szerelmes egymásra találásának örök meséjébe. Napjainkban ezt a problémát a stúdiók iparosai úgy próbálják áthidalni, hogy egyrészt kimondottan a szexre helyezik a hangsúlyt, másrészt pedig előtérbe helyezik a női irányítást, és felcserélik a férfi-női szerepeket (ez már a XXI. század, kérem). Ezzel a felturbózott recepttel aztán vagy sikert érnek el (Csak szexre kellesz), vagy csúnya zakót gyűjtenek be (Szerelem és más drogok) - mi azonban inkább arra vagyunk kíváncsiak, pontosan miért sikerül az egyiknek, a másiknak meg nem.
Mindkét tárgyalt alkotás hasonlóan próbál ugyanis kiugrani a sekélyes mezőnyből, mégpedig azzal a népszerű üzenettel, hogy a szerelem fontosságát hirdeti a szimpla szexel szemben. Míg azonban a Natalie Portman fémjelezte munka sikeresen mutatja be a 
kizárólagos testi szerelem buktatóit, addig a Jake Gyllenhaal vezette másik stáb belegabalyodik a nagy mondanivaló célba juttatására.
Vizsgáljuk meg előbb a bukás okait! A Szerelem és más drogok alkotói arról szeretnének mesélni, hogy a szerelem még a felkínált testi gyönyöröknél is erősebb vágyat éleszt a delikvensekben, és ezzel a kapoccsal még a karrierista seggfej-szépfiúban is felélednek a felelősségvállalás régen eltemetett ösztönei. Ez akár egy szép példabeszéd is lehetne, a rendező nem fejelné meg mindezt a gyógyszeripar alig burkolt kritikájával, illetve az Arzheimer-kór szörnyűségeivel. Jogos természetesen az egészség-ipar maró kritikája, és a szörnyű betegség is helyet érdemel a köztudatban - de ezt a kombinációt egy romkom-alapanyag egyszerűen már nem bírja el.
Szép tehát a szándék, és Gyllenhaal is remek színész, a film mégis egy borzasztó kavar lesz, ahol először csak a nem túl hitelesen domborító Anne Hathaway melleiben gyönyörködhetünk, majd egy hirtelen váltással a Love Story-féle sötét drámában találjuk magunkat, ahonnan még a manapság oly divatos kövér maszturbátor-öccs sem fog kihúzni bennünket. Zavaró tehát a összkép, a dolgok meg csak nem akarnak értelmes egésszé összeállni...kár érte.
Bízzuk azonban veterán rendezőre a hasonló matériát, és máris sokkal jobb a kép! A Csak szexre kellessz karrierista főhősnője ugyan nem beteg, és még csak nem is seggfej - mégis egy érzelmileg sérült ember, aki szerencséjére azonban éppen megfelelő (méretű, szívű stb) sráccal kezd testi viszonyba. A film így nem kap olyan sötét tónusokat, amelyek 
megzavarnák a "szexből úgyis szerelem lesz" romantikus példabeszédének a célba juttatását, ezzel pedig a romkom összes effektusa maximálisan működőképessé is válik, és a férfi-női barátság lehetetlenségének az örök mítoszát tárgyalja újra.
Sőt, a mű dialógusai (amerikai mércével) meglepően mocskos és szabadszájú kifejezésekkel operálnak, ezzel pedig végül sikerül a nagy mutatvány is: úgy kapjuk a szokásos "egymásba-szerettek" mesét, hogy közben nem unatkoznunk. Ráadásul nem kell az ilyenkor gyakran hivatkozott ordenáré altesti poénokat sem elszenvednünk - Kevin Kline, Ashton Cluther és a szép csendben az egyik legfontosabb kortárs színésznővé avanzsáló Natalie Portman ugyanis elég szerethető ahhoz, hogy izgulni kezdjünk a hőseink sorsa iránt.
Ezek után én meg már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a szerencsétlen írók ott a stúdiókban mivel rukkolnak elő legközelebb?!
"Csak szexre kellesz: 8/10"
"Szerelem és más drogok: 5/10"
