Tévedés lenne azt gondolni, hogy a ma olyannyira divatos szuperhősöket az amerikai 
képregényírók találták volna ki. Az ember ősidők óta szuperlényekkel létesítette be a környezetét, így adva meg a tiszteletet (és értelmet) a különböző természeti jelenségeknek, állatoknak, fontosabb tárgyaknak, eseményeknek. Az istenekkel megszemélyesített mesék így olyan mitológiákba álltak össze, melyek nemcsak a teremtéstörténeteket és a legfontosabb népi hagyományokat fogták össze, de az embert éppen foglalkoztató legfontosabb kérdésekre is választ tudtak adni.
Az X-Men kiagyalói láthatóan jól ismerték a mítoszkutatók összefoglaló eredményeit, hiszen mutáns csapatuk az ókori görög hiedelemvilágot egy erősen amerikanizált formában idézi vissza, eközben pedig megpróbálja megpendíteni a kamaszokat érzelmileg érintő aktuális problémákat is, élükön a másság és az önbizalom nagy karriert befutott kérdéskörével. Az aktuális rész a korábbi részek előzményfilmjeként így túl nagyot már nem is hibázhat, elvégre magát a mitológia genezisét mutatja be – a hősök születése pedig igen hálás téma, főleg akkor, ha okos alkotók kezébe kerül.
A film története természetesen a már jól bevált, évezredek alatt lecsiszolódott mesesablonokból építkezik: a jó és a rossz korábban egy oldalon álltak, illetve a hősök (az 
istenek) is itt jártak közöttünk, földi halandók között. A világ megmentése után azonban mi, a gyarló és hálátlan emberek eláruljuk őket - védelmezőink elhagyják hát a humán világot. Ezzel aztán a gonosz is megkapja a végső motivációit az emberi faj gyűlöletéhez, és a jó is kezdheti gyűjteni a seregét az eljövendő mitikus harcokhoz (és a nyilvánvaló folytatásokhoz). A Matthew Vaughn vezette stáb szerencsére bölcsen használja fel ezeket a jól ismert mesei paneleket, és az ősi történetet a hatvanas évek elején, egy valódi történelmi szituációban kelti életre. A világot veszélyeztető nagy kataklizmát jelen esetben a kubai rakétaválság szimbolizálta atomháború jelenti – a történet hajtóerejét pedig a két „főisten”, a jó X-professzor és sötét oldalra átálló Magneto barátsága és eltérő jellemfejlődése jelenti.
Nagy dicséret jár az alkotóknak azért is, hogy a filmet nem a látványos akciókra, hanem a kidolgozott szereplőkre és az érzelmileg átélhető motivációkra építették. Az új X-men legnagyobb erénye így a szuperképességek demonstrációját összekötő valódi mese lesz, és ezzel az alkotás is tovább tud lépni az üres sikerfilmek petárda-puffogtatásán. Ha korszakos szuperhős-mozi azért nem is született, de a forgatókönyvbe ölt extra munkával az átlagosnál mindenképpen okosabb kasszasiker született. Ebben természetesen az írók mellett nagy szerepe van még a remek színészgárdának és a rendezői történetvezetésnek is, hiszen nekik sikerül a mitológiai kliséket végül annyira felrázni, hogy még a sokat látott néző sem fog nagyon unatkozni.
Ne felejtsük azonban el, itt nem egy görög sorsdrámával, hanem egy pénztárcákat megcélzó hollywoodi alkotással van dolgunk – így a fenti dicséretet is csak ebben a kontextusban kell értenünk. Ne lepődjünk hát meg, amikor a film jó néhány helyen bántóan kioktató modorba megy át, és a mutáns-lét és a másság szájbarágós megpendítésében nem kimondottan nehéz meglátni a toleranciára és az önbecsülésre való nevelést (főleg akkor, amikor ki is mondtatik a „Mutáns légy büszke!” tételmondat, amely kísértetiesen hasonlít a gay-pride mottójához).
Nem biztos azonban az sem, hogy az alkotókon múlt volna az átvittebb értelmű alkotás 
lehetősége, hiszen itt maga az alapanyag az, amely egyszerűen ledobja magáról a mélyebb áthallásokat. A gyémánttá változó, vagy épp kék bőrű lányokat egyszerűen nem veheti annyira komolyan az ember, mint a félőrült milliomosokat – éppen ezért nehéz a rendező dolga akkor, amikor a figurákkal és a tanító szándékkal a valóságra szeretne reflektálni. A szórakozásunkat ez azonban semmiképp nem tudja elrontani: a kisebb döccenőkért és a túlzott komolykodásért szerencsére bőven kárpótol minket a vastagon festett, tempós mese. Sőt, az ínyencek még kapnak egy kiadós 007-utalást is (természetesen a hatvanas évekből), az atomtéma miatt pedig nem maradhat ki a sorból a Dr. Strangelove előtti fejhajtás sem.
Az X-men: Az elsők remek példája annak, hogy a látványos akciók semmit sem érnek a megfelelően megírt karakterek és az okosan levezényelt történetek nélkül. A film legnagyobb erénye mindenképpen az, hogy az alkotók nem elégedtek meg a vásznat beborító szemkápráztató trükkökkel, és inkább a szereplőkre és a motivációkra alapoztak, és ha egy Sötét lovag-féle alapvetést nem is sikerült elkészíteniük, azért az átlagos szuperhős-kasszasikerek szintjét lazán felülmúlják. A legjobb azonban azt látni, hogy tudnak még szórakoztató meséket írni a 3D látványorientált divatja ellenében is - hiszen ha nem is laknak már istenek az Olümposz magaslatain, azért mi sem véletlenül szeretjük az efféle (h)ősi történeteket...
"7/10"
