A magyarhangya elnevezésű alternatív filmforgalmazói társulás végre üdítő változatosságot hozott a szép csendben rendkívül egysíkúvá váló hazai filmkínálatba, hiszen az általuk kidolgozott „hangyaPASS” egy olyan, hat filmre szóló bérlet, melynek segítségével ínyenc, máshol nem vetített alkotásokkal találkozhat az igényesebb moziközönség. Remek tehát a kezdeményezés, hiszen olyan különleges filmélményekkel gazdagodhatunk a normál jegyárak feléért, mint például a következőkben tárgyalandó chilei Mint hal a vízben - amely a sorozat negyedik darabjaként azt is nagyszerűen demonstrálta, hogy szerencsére van még élet a hagyományos mozin túl.
Már önmagában az a tény is örömteli, hogy a magyar közönség egyáltalán találkozhat a távoli dél-amerikai ország filmalkotásával, de ennél talán sokkal fontosabb, hogy ez a mozi a nyilvánvaló egzotikuma mellett még jól is sikerült. A fiatal rendező, Matías Bize munkája ugyanis egy olyan szépen hömpölygő, kimondottan míves darab, amely a cukros, hamisan csillogó panelek nélkül is egy jól működő, érzelmes melodráma, és ezzel az imponáló egyszerűségével, finom kimunkáltságával üdítő alternatíváját nyújthatja a bevett hatások mentén építkező, üresen kongó hollywoodi pláza-könnyfakasztásoknak.
A chilei alkotás ugyanis egyszerre szép és ügyes darab. Hőse, a 33 éves Andrés tíz év után tér vissza egy baráti születésnapra, ahonnan állandóan indulni készül, de valami mindig ott tartja, elvégre a múlt emlékeitől nem is olyan könnyű elszabadulni. A film nem is tesz tehát mást, csak a hősünket követi végig valós időben, szubjektív nézőpontból, és így a beszélgetéseiből lassan azt is megtudhatjuk, miért hagyta el annak idején az otthonát és a nagy szerelmét, Beatrizt. Andrés egyszerűen nem tud szabadulni ebből a labirintusszerű házibuliból, mi pedig lassan összeilleszthetjük a kirakóst, és ezzel választ kaphatunk az okokra.
A művet tulajdonképpen a Köntörfalak egy távoli testvérdarabjának is nevezhetnénk, de a krimiszerű magyar történettel ellentétben itt a fő hangsúly egyértelműen a szőnyeg alá söpört múlton és az elrontott, elhazudott kapcsolatokon van. Bize kamerája szép ívben követi a nagyszerűen alakító színészeket, és a forgatókönyv sem fecseg feleslegesen - így kényelmesen elhelyezkedhetünk a szépen csordogáló tempóban, és figyelhetjük az apró rezdüléseket, a félmondatokba elfojtott, vagy soha ki nem mondott érzelmeket.
A film nem is hivalkodik semmilyen más eszközzel, mindent a dialógusokra és a félszavakból összeálló szomorú történetre, illetve a színészi játékra bíz. A végül összeálló sztori így több irányban is értelmezhető marad, és pendíti meg a megfutamodás, a magány, az otthontalanság kérdéseit. Bize nagyrészt el is kerüli az esetleges üresjáratokat, és a kép előterébe komponált meleg, csillogó fényekkel még egy igen egyedi képi világra is futja az erejéből. Néhol a zenei aláfestés ugyan kicsit tolakodóvá válik, de a giccs és a dagadó érzelmesség szörnyű árnyékát a chilei stáb azért fél kézzel, magabiztosan le is gyűri – a néző pedig minden zavaró elem nélkül adhatja át magát ennek a keserédes múltidézésnek.
A legjobb azonban ebben az egészben az, hogy a film a buta, sablonos melodrámák ellenében nagyszerűen bizonyítja a kimért tempó, a valódi alakítások és finom történet erejét, amelyek sokkal inkább képesek az igaz érzelmek előcsalogatására, mint a futószalagon készült, profitorientált szórakoztatóipari termékek, és ez az alternatíva-felvillantás a magyarhangya minden filmjére igaz. Aki pedig esetleg lemaradt volna az eddig vetített hangya-filmekről, az se csüggedjen, hiszen az utolsó két alkotást (egy mexikói és egy szerb filmet) nyolcszáz forintos jegyár ellenében még megtekintheti. Érdemes tehát mindenképp odafigyelni (és jegyvásárlással is támogatni) az efféle kezdeményezéseket, hiszen a mai magyar rendszerben a most vetített chilei filmhez hasonló, igényes ínyencségeket moziban máshogy már sajnos nem nagyon találhat az ember. Csak remélhetjük, hogy ennek az alternatív forgalmazási gyakorlatnak azért lesz még folytatása!