Az amerikai igazságszolgáltatás mindig is hálás filmtéma volt, hiszen a tárgyalóterem 
nemcsak a feszült emberi drámák nagyszerű (és szimbolikus) díszleteként funkcionál, de a védőügyvéd jól ismert figurája is kifogyhatatlan forrása a lelkiismeret kontra pénz, valamint az igazság kontra jogrendszer örök dilemmáinak is. Az igazság ára is ezen a jól kitaposott úton botorkál, és a profi amerikai szakemberek filmgyártási receptjeit követő biztonsági filmkészítés egy erősen felejthető, de instant fogyasztásra egészen szórakoztató mozi született, és Hollywood így ismét hitet tehet az olyan hamis, de igen jól csengő közhelyek mellett, amelyek a tévelygők előbb-utóbb megtalált üdvös útjairól, illetve a sánta kutya és a hazug ember esetéről szólnak.
A film amúgy készülhetett volna akár negyven éve is, hiszen a történet egy pénzéhes, dörzsölt ügyvéd, egy elkényeztetett, gazdag úri fiú és egy kis híján agyonvert kurva körül forog. Innen már nem is kell nagy fantázia a továbbiakhoz: az ügyvéd megküzd saját magával, a bűnös először megússza, aztán meg talán mégsem...és természetesen felvonulnak még az ilyenkor szokásos szereplők is: a kemény rendőrtől az elvált feleségen át egészen a fekete bíróig mind a gonosz méltó bűnhődésének útját egyengetik. Hallhatunk vádbeszédet, körmönfont esküdt-meggyőzést és vár még ránk egy kiadós adag „tiltakozom” is, közben meg folyik a nyomozás, fogy a whisky és vajúdik a vak igazság is. Minden rendben tehát, a megszokott kerékvágásban csordogál a mozi, és az a legfurcsább az egészben, hogy ezt az ember végül annyira nagyon már nem is bánja. Biztos kézzel vezényeltek le ugyanis itt mindent: a szép képekkel, az apróbb, alig észrevehetően merész képi megoldásokkal és egy remek főszereplővel a mű úgy lesz egy sikerült darab, hogy valójában nem is igazán jó.
Matthew McConaughey a kozmetikai reklámok, és az ezekkel egy színvonalon és értéken mozgó romantikus komédiák után végre ismét egy komolyan vehető szerepben látható, amit ráadásul érzékelhetően nagy élvezettel ölt magára, és ezzel az alakításával mintha 
meg is fricskázná egy picit a korábbi, büntetően bugyuta szerepeit. A film legnagyobb erőssége így egyértelműen az ő önfeledt fickándozása ebben a kópésan rámenős, az irritáló seggfej és sajnálnivaló karrierista közé bepozícionált karakterben. Mellette mindenképpen figyelmet érdemel még a mindig remek William H. Macey, aki most egy igazán kemény haj+bajusz kombóval teszi le a névjegyét. Rajtuk kívül jól teljesítenek még az ilyen filmekbe szinte kötelezően szerződtetett mellékszereplők is (külön öröm ismét látni John Leguizamo perverz vigyorát) – belekötni egyedül a Ryan Phillippe alakította főgonoszoba kell, hiszen ez az alakformálás sem negatív erőteret, sem egy komolyan vehető ellenpólust nem tud felvonultatni, így nem nagyon tudjuk átérezni az ügyvédet megkísértő nagy dilemmákat sem.
Fura film született tehát, mert annak ellenére sem lehet rá komolyan haragudni, hogy semmiféle újdonságot nem képes felvonultatni az ügyvédes-tárgyalótermes mozikkal kapcsolatban. Ismerjük mi már jól a film összes szereplőjét, a szófordulatokat és a ránk váró cselekményelemeket is - valahogy mégis kellemes látni ezt a sok panelt, és meglepő módon a végeredmény sem lesz egyáltalán fárasztó. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a rendező az egész történetet egy jól megírt, és jól megformált karakterre alapozta, a többit meg nagy rutinnal és kellő adag stílussal le is tudja. Szépek ugyanis a megszokott képek, gördülékenyek a vágások és ízléses a zenei kíséret is, egyszóval ilyen az, amikor a hollywoodi profizmus és a gyártásalapú szemlélet képes elvinni egy egész filmet a hátán. Arrafelé nem véletlenül hívják a mozit szórakoztató iparnak még akkor is, ha a „pénz nem boldogít” eszméjét is megpendítik a mű végén.
"6/10"
