Rowan Atkinson kétségbeesetten próbál megszabadulni az általa kitalált brit kisember, Bab 
Úr figurájától, de néhány komolyabb mellékszerepet leszámítva ezt a törekvését eddig nem koronázta siker. Most is hiába alakítja immár másodszor a Johnny English névre keresztelt Bond-karikatúrát, mi még mindig akkor nevetünk, amikor a Bean-szériából ismerős gegeket és arcjátékokat veszi elő. A folytatás ráadásul már nem képes az újdonság erejével hatni , így maradnak az ismerős, kissé megfáradt poénok, ahol a vicc forrása még mindig Atkinson csetlő-botló ügyetlensége és a fura arcberendezése. Néha természetesen lehet ezen kacarászni, de a film végül pontosan azt nyújtja, amit egy Johnny English 2-től elvárhat az ember: az első részben elsütött formula halványabb újrázását.
A komolyabb gond nem is Atkinson komikusi képességeivel van, hanem azzal az alapvető problémával, hogy ezt az egy rugóra járó karaktert igen nehéz másfél órás filmekbe bepakolni. Az elálló fül, a guvadt szem és a röhejes bénázás ugyanis remek szkeccs-téma, de egy nagyobb lélegzetvételű vígjátékban már igen nehéz megoldani a különböző jelenetek elfogadható és könnyed összefűzését. Nem véletlen tehát, hogy a mű forgatókönyvét négy író jegyzi, hiszen érezhetően meggyűlt a bajuk a megfelelő alaptörténettel, de nem boldogultak a vizuális gegek közé elengedhetetlenül szükséges párbeszédekkel és egyéb kötőanyagokkal sem.
Az alkotók egyébként sem erőltették meg különösebben magukat, csak fogták a klasszikus 
Rambo III indító-klisét (a hős buddhista kolostorban van, de újra harcba indul), és ehhez hozzácsapták a Csupasz pisztoly első részének bérgyilkosos konfliktusát és megszórták néhány Bond-utalással - köztük a legendás alpesi helyszínnel, amely az Őfelsége titkosszolgálatában tűnik fel. Sőt, a vásznon feltűnik még az ex-Bond lány Rosamund Pike is, illetve egy igen sótlan főnök-karakterben a régen látott Gillian „Scully” Anderson is tiszteletét teszi – de a sztori frissességét még ők sem tudják biztosítani, hiszen a vaskos klisék miatt szinte minden jó előre kiszámítható.
A legnagyobb baklövést azonban az első rész alapfelállásának teljes felforgatásával követik el az alkotók. A kémparódia eddig azon a jól bevett bohóctréfán alapult, hogy a bepalizott balfácán bénázik ugyan, de a véletlen segítségével, pontosan az akaratán kívül, győzedelmeskedik. Megannyi szeretetreméltó kisember járt ugyanerre a rugóra (Chaplintől Pierre Richardig), és ebbe a hagyományba kapcsolódott be annak idején a kétbalkezes ügynökünk is. Most azonban rögtön Tibetben találjuk, amint meditációs technikákat és közelharcot tanul, amit a későbbi akcióiban eredményesen fel is tud használni. Johnny English figurája így már nem az a szerencsés félnótás többé, akivel mindenképpen szimpatizálunk, hanem egy olyan pökhendi, de abszolút tehetségtelen ügynöké, aki addig kavarja a dolgokat, míg valahogyan csak sikerrel jár.
A különböző poénok egész egyszerűen nem állnak össze, hiszen Atkinson néhol feketeöves karatés, néhol pedig esetlen mamlasz. De ez még a kisebb baj, az igazán kínosak azok a percek, amikor rendkívül alacsony, már-már megalázó szintre kell leereszkednie: a száguldó tolókocsi vagy a kirúzsozás egészen elképesztő színvonalon mozognak. Aki tehát úgy dönt, beül a Johnny English folytatására, nagy meglepetésre ne számítson: az alkotók újra elsütik a már ismert poénokat, de másodjára és kissé átalakítva ezek már nem ütnek akkorát. Igaz, néhány alkalommal azért lehet nevetni is, és ez a vígjátékok mai színvonalát ismerve tulajdonképpen nem is olyan rossz végeredmény.
"5/10
