A magyar filmgyártás jelenlegi borús helyzete már többé-kevésbé közismert a szélesebb nézőközönség előtt (főleg azért, mert az utóbbi időben már nem is láthatott új magyar mozit) – az áldatlan állapotokkal összefüggésben azonban alig esik szó a magyar filmkritika lassú agóniájáról, és az ebből fakadó, tragikus következményekről. A baj ráadásul egyre nagyobb és a fényt sem látni az alagút végén: az állami támogatás teljes elvonásával egyre több mérvadó orgánum kényszerül hibernálni magát, és a még vegetáló kevesek is csak ideig-óráig tudják folytatni a lapkiadást.
Jogosan merülhet fel természetesen a kérdés, a számtalan programismertető, a piaci alapon működő színes magazinok és a rengeteg önkéntesen, hobbiból szerveződő blog korában szükség van-e egyáltalán államilag (is) finanszírozott filmes sajtóra? Nos, a válasz attól függ, elfogadjuk-e azt az alaptézist, hogy a film a magyar kultúra része, és mint ilyen, hasznos művészi és (ezen keresztül) fontos társadalmi értékeket teremt. Ha erre a 
válaszunk igen, akkor automatikusan azt is valljuk, hogy igenis kellenek az olyan hirdetőktől (gyártóktól és forgalmazóktól) pénzügyileg független, megbízható és erős szakmai hátterű orgánumok, amelyek kifejezetten a mozival, szűkebben pedig filmművészettel foglalkoznak.
Óriási tévedés azt gondolni, hogy a filmkritika kizárólagos feladata az adott moziműsor bővebb ismertetése, és annak kinyilatkoztatása, hogy az adott alkotás jó-e vagy éppen messzire elkerülendő. A valódi recenzió szempontjából teljesen lényegtelen az ítélet pozitív vagy negatív iránya: ennél sokkal fontosabbak a végkövetkeztetéseket felépítő érvek és meglátások, hiszen a néző csak ezekkel tudja összemérni a saját filmélményét, elfogadva vagy vitába szállva a cikk írójával. A jó kritika így az író saját élményét adja közre érthető, jól strukturált és védhető formában (ehhez kell a szakmai felkészültség), ezzel pedig állásfoglalásra, a filmről való gondolkodásra készteti a nézőt – ami által nemcsak párbeszéd indulhat a mozi és a közönsége között, de olyan szempontokat és információkat is beazonosít, amelyek relevánsnak bizonyulhatnak az adott film befogadásakor.
A filmkritika válsága természetesen nem kizárólagosan magyar jelenség, hanem sajnos világszinten is markánsan tetten érhető. Egyre élesebben kezd elkülönülni egymástól a kizárólag a filmesztéták, kutatók és kapcsolódó tudományterületek beavatottai számára készülő, de a köz számára túlzottan szakmai mélyelemzés – illetve a közönség felé független kritikaként tálalt, de valójában marketing-célból vagy egyszerű önérdekből megírt ismertető vagy bemutató, amely nem elemzi, csak elmeséli a művek kivonatát. A szakadék mélyülése azért is kifejezetten fájó, mert tulajdonképp senki sem jár jól vele: a kritikának csak nagy jóindulattal nevezhető olcsó írások az olvasót csapják be, a filmmel tudományos alapon foglalkozó elit pedig egyre belterjesebbé válik és önmagának írogat, amelynek előbb-utóbb szintén súlyos következményei lehetnek. A film iránt csak hobbiból érdeklődő néző pedig légüres térben marad, hiszen vagy ostobának nézik, vagy lekezelik. Ha nem tudja, melyik orgánumhoz forduljon, visszavonhatatlanul eltéved a kiszámíthatatlan minőségű írások és bejegyzések között, a csalódásért pedig elsősorban a kritikusokat fogja majd okolni.
A jól megírt kritikára, a közérthető elemzésre és a mélyebb vizsgálatokra nyilvánvalóan a közönségnek is égető szüksége van, hiszen a virtuális robbanással párhuzamosan egyre nehezebb eligazodni a (mozgó)képek világában. Érdekes paradoxon, hogy a film ma népszerűbb, mint valaha és az internetnek hála mostanság sokkal többen írnak filmelemzéseket, recenziókat és esszéket, mint eddig bármikor – de ezzel egyúttal nehezebbé is válik megtalálni és kiválogatni a valóban fontos alkotásokat, és a releváns, hozzáértő és komoly írásokat. Az egyszeri filmfogyasztó egyszerűen elveszik ebben az információ-halomban, és hiába a sok remek blog, a gyakran nagyszerű rajongói elemzések, a nagy számok törvénye alapján az olvasó elsősorban nem ezekkel fog találkozni. Nem 
vitás tehát, hogy szükség van-e referencia-pontokra, amelyek segítenek az eligazodásban – de nem úgy, hogy megmondják, mit kell nézni vagy mi szerintük a menő, hanem azzal, hogy a szakmailag kifogástalan recenziók és analíziseken keresztül a filmnyelv értő olvasására is megtanítják a nézőt.
vitás tehát, hogy szükség van-e referencia-pontokra, amelyek segítenek az eligazodásban – de nem úgy, hogy megmondják, mit kell nézni vagy mi szerintük a menő, hanem azzal, hogy a szakmailag kifogástalan recenziók és analíziseken keresztül a filmnyelv értő olvasására is megtanítják a nézőt.A filmnyelvi analfabetizmus nyilvánvaló veszélyeire talán nem is kell külön kitérnem, és rögtön azt is szeretném leszögezni, hogy a színvonalas kritika egyáltalán nem sznob. A sztereotípiákkal ellentétben a filmesztéta nem kizárólag azért van, hogy nézhetetlen művészfilmeket magyarázzon meg a birka-közönségnek, hanem elsősorban azért, hogy feltárja, és ezzel elősegítse a mindennapos mozgóképi élményeink megértését - ezért ugyanúgy kell foglalkoznia a legújabb Almodóvar-filmmel, mint a Való világ ki tudja, hányadik szériájával. Nagy közhely, de mégis gyakran marad figyelmen kívül: ha jó filmet akarunk, első lépésként értő közönségre van szükségünk. A filmes és a néző között pedig a kritika a legrövidebb út. Ha az utóbbit jól csinálják, a néző előbb-utóbb majd rádöbben, mit és miért szeret. Ha legalább alapfokon tudja, hogyan működik a mozi, akkor nem a reklámnak engedelmeskedve, szinte öntudatlan ül be az Amerikai kapitányra, hanem azért, mert pontosan ezt szeretné tenni. Innen pedig már rögtön egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz a szép célhoz, amikor a szerda esti Barátok közt helyett inkább a Tarr Béla-retrospektívre kapcsol a nagyérdemű.
Mindez természetesen csak egy távoli, soha el nem jövő utópia – a kezdeti lépéseket azonban mindenképpen meg kell tenni, és ehhez elengedhetetlenül szükség van a komolyabb háttérrel dolgozó filmes szaksajtóra, amely hidat verhet az elméleti és 
gyakorlati szakma, illetve az érdeklődő közönség közé, és megbízhatóan igazít el mindenkit a mozi és a velük összefüggő jelenségek sűrű erdejében. Szerencsésebb országokban mindez akár még piaci alapon is működhet, a magyar viszonyok azonban speciálisak, ami miatt egyszerűen elengedhetetlen az állami dotáció.
gyakorlati szakma, illetve az érdeklődő közönség közé, és megbízhatóan igazít el mindenkit a mozi és a velük összefüggő jelenségek sűrű erdejében. Szerencsésebb országokban mindez akár még piaci alapon is működhet, a magyar viszonyok azonban speciálisak, ami miatt egyszerűen elengedhetetlen az állami dotáció.Sajnos a mindenkori kormányzatok szemében a kultúra manapság nem igazán kifizetődő, így mit is remélhet a hatalom által sem a kultúra, sem a tudomány részeként el nem ismert, tévesen piaci alapú feladatnak tartott részterület. A filmkritika legnagyobb problémája, hogy az emberek szemében ma már egyet jelent a reklámszerű ismertetőkkel, a hatásvadászatra törekvő televíziós műsorokkal és újságcikkekkel – illetve az olyan ködös és érthetetlen elemzésekkel, amelyeket az olvasók az első bekezdés után félretesznek, mert érzik, hogy nem nekik írták őket. Amíg ez az általános kép él, a politika sem fog másképp gondolkodni. A változáshoz azonban állami támogatásra van szükség...
Egy dolgot azonban mindenképpen tisztán kell látniuk a döntéshozóknak: igényes és releváns filmkritika nélkül nem lesz soha jó magyar film, jó magyar film nélkül pedig a társadalom lesz szegényebb és butább, mert a rólunk és nekünk szóló alkotások helyett csak újabb valóságshow-k és bulvárműsorok várnak ránk. A kérdés már csak az, vajon ez nem kényelmesebb-e a mindkori hatalomnak?! A válasz rajtunk áll!
