Szemtelen európai művészfilmes válasz a mostanában oly népszerű hollywoodi szuperhős-
áradatra? Esetleg egzisztencialista szerzői akciómozi? Vagy stílusos tisztelgés a csendes amerikai hős mítosza és a nyolcvanas évek neonszínű betondzsungele előtt? Őszintén bevallom, komoly bajban vagyok, amikor megkísérlem elkapni a Drive esszenciáját, de jól is van ez így, hiszen a mű pontosan azért annyira kiváló, mert elképesztően sok réteget rejt magában, azaz a fenti címkézgetéssel éppen csak a felszínét kezdhetjük karcolgatni. A névtelen kaszkadőr sajátos megváltástörténete nem véletlenül nyűgözte le világszerte a kritikusokat és a finomságokra fogékony közönséget.
A siker oka talán az egymásnak látszólag teljesen ellentmondó minőségek bölcs egyesítésében keresendő, hiszen a könnyed eleganciával levezényelt mutatvány egész egyszerűen reakciókat követel a nézőtől. A legfontosabb azonban mégis az, hogy Nicolas Winding Refn, ez a sokat látott fiatal dán direktor ezúttal a saját térfelén győzte le a nagy Hollywoodot – így akár utáljuk a filmjét, akár az egekig magasztaljuk, az elismerés már az ítéletünktől függetlenül is jár neki.
Refn legnagyobb dobása, hogy az amerikai bűnmozik klasszikus zsánerjellemzőit a modernista európai hagyományokba oltja, és így az olyan tömegfilmes rendezők nyomdokain halad, mint a korai Scorsese, Brian de Palma, Michael Mann vagy épp Luc Besson, de távolabbról akár még Tarantino vagy Lynch neve is felidéződhet. Refn azonban nem másolja a fent említett alkotókat, és az önreflexív műfaji játszadozás is távol áll tőle, őt sokkal inkább a két filmkészítési tradíció között feszülő ellentmondások és a bűnfilmek műfaji alaplogikája izgatja. Ez azonban keveseket érdekelne, ha közben nem őrizné meg a sajátos szerzői minimalizmusát, illetve nem reflektálna érdemben is a kortárs hollywoodi tendenciákra. Refn bűvészmutatványa igen összetett: úgy vezényel le egy izgalmas és meglepő akciófilmet, hogy közben a legsablonosabb elemeket mártogatja az egyéni 
rendezői világába. A hallgatag hős klasszikus figurája így válik nála egy kétarcú, kiszámíthatatlan figurává, aki az egyik percben gyermeki naivsággal kapaszkodik a megcsillanó boldogság törékeny ígéretébe, míg a másikban pépesre rugdalja az ellensége fejét. Refn mesterien bánik az egymást látszólag tökéletesen kizáró eszközök összebékítésével.
Az autós üldözéseket csendben és hihetetlenül lassan, a rablásokat képen kívül, a melodrámai szálakat pedig párbeszédek nélkül vezényli le, miközben egyszerre teszi idézőjelbe a nyolcvanas évek hallgatag, rideg noir-utóérzéseit, és hajt is fejet előttük. A sajátos megoldások azonban nem öncélúak: a klisé-zsonglőrködés abszolút kiszámíthatatlanná teszi a befogadói élményt, és a direktor ezzel olyan szintű feszültséget pumpál a vászonra, amelyet a felpörgetett vágásokkal, a hatásvadász zenével vagy a látványos tűzharcokkal egész egyszerűen lehetetlen lenne elérni. Az alapvetően B-filmes történet természetesen csak ürügy a személyes vízió kibontására, hiszen Refn tulajdonképpen egy nehezen körülírható filmtípust folytat, amely egyidejűleg rímel a csendes amerikai hős, az európai modernizmus, a klasszikus film noir és a szikár városi akciófilmek világára.
Főhőse, a múlt és jövő nélküli, névtelen sofőr a passzívan sodródó figurákat és a kemény tekintetű, aktív pisztolyhősöket is megidézi - Ryan Gosling elképesztően erős alakításában a karakter szavak és dialógok nélkül, a legapróbb gesztusokkal ingadozik a két oldal között, miközben összeszorított szájjal és fogpiszkálóval veszi kézbe a saját és környezete sorsát. A dán rendező paradox módon egyszerre veszi komolyan és tolja el a paródia határáig a zsáner hatásmechanizmusát, de eközben azt is remekül demonstrálja, miként lehet még a legegyszerűbb, gyakran lenézett megoldásokból is költészetet építeni. Műve egyszerre lehet minimalista akcióremek, dicshimnusz és pofátlanul nagy blöff, hiszen a hangsúlyosan erős színészi teljesítmények, a patikamérlegen adagolt adrenalin-fröccsök és a szemkápráztató éjszakai várospanorámák mellett tökéletesen megférnek a túlzottan is stilizált szimbólumok, az intenzív fényfoltokkal és színhatásokkal fényképezett képek, 
illetve a giccs és a limonádé határán egyensúlyozó zenei aláfestések. Refn folyamatosan feszegeti a határokat, de eközben egy olyan nehezen megfogható minőséget állít elő, amelyet még soha nem láthattunk a vásznon – erre pedig vagy rákattan a néző, vagy nem, de passzívan szemlélni azt biztosan nem lesz képes.
Bárhogyan is forgatjuk tehát a dolgot, a Drive minden oldalról izgalmas és gondolatébresztő - és ez bizony becsülendő erénye egy olyan filmnek, amelyet (számomra rendkívül meglepő módon) a multiplexek tűztek műsorra. Nem kell nagy jóstehetségnek lenni, ha a művel kapcsolatban az év végi toplisták dobogós helyét emlegetjük, ráadásul már az is borítékolható, hogy a mű akár az okos bűnfilmek egy újabb hullámát is beindíthatja. Ritkán írhat le ilyet egy kritikus, de most valóban egy instant kultuszművel van dolgunk!
"9/10"
