Nehéz dolga akad annak a mindenre elszánt rendezőnek, aki ma Hollywoodban a romantikus komédia műfaját választja a szerzői kreativitás kibontakoztatására, hiszen a 
havi rendszerességgel érkező, azonnal beazonosítható limonádé-darabokat sok mindennel lehet vádolni, de a markáns, túlzottan egyéni látásmóddal aligha. Ebben nincs is semmi eget rengető, elvégre a vicces párkapcsolati civódásokat a producerek a biztonságosan csordogáló profit érdekében a lehető legszigorúbb öntőforma szerint készíttetik el. Az álomgyár futószalagjáról szinte mindig ugyanazzal a drámai ívvel pottyannak le a szerelem örökkévalóságát hirdető mesefilmek, a lelkes alkotónak így egyedül és kizárólag a köret elkészítésében maradhat némi játéktere. A Barátság extrákkal remek példája a panelek és a rendezői hang nagy összecsapásának, a gyorséttermi ízek mellé ezért némi szokatlan fűszerezést is kínál.
Másképp valószínűleg nem is működhetne ez az opusz, hiszen az érzelmek nélküli szexuális kapcsolatok abszurditásából, illetve a férfi-női barátság lehetetlenségéből felépülő történet körülbelül annyi újdonságot tartalmaz, mint az a megállapítás, hogy a szerelem végül minden akadályt legyőz. Igen, tudjuk már jól, mennyire viccesek az önmaguknak és másoknak is hazudozó figurák („nem, ő nem az igazi”), akik sokáig nem ismerik be a nyilvánvaló érzéseiket, de aztán amikor már azt hisszük, hogy elpuskázták az örök boldogság nagy lehetőségét, jön a végső nagy rohanás (a hős, hősnő mindig épp indul valahova), majd az egymás karjába omlás és a többi. Jaj, elnézést, közben én meg lelőttem a happy endet, de mivel a figurákról körülbelül az első másodperctől fogva süt, hogy egymásnak teremtette őket az isteni (vagy inkább a produceri) gondviselés, talán nem okoz majd túl nagy meglepetést, ha végül azért itt is rózsaszínbe tűnik át a zárlat.
Itt jön azonban a képbe a direktor, Will Gluck, aki szerencsére volt annyira eszes, hogy egy ici-picit megkavarta ezt a langymeleg, poshadt állóvizet. Első körben például az okos szereplőválogatással, hiszen mind Justin Timberlake, mind Mila Kunis mentes a tipikus 
amerikai szerelmespár ragacsos masszájától (legalábbis egyelőre), így nem lengi körbe őket az a kissé irritáló, modoros illat, ami mondjuk a Kate Huston-Matthew McConaughey párost követi filmről filmre. Kunis ráadásul tehetséges és sugárzó színésznő, Timberlake most még friss ebben a bohóckodóan megformált karakterben, miközben azért lassan, de biztosan ragad bele a kissé esetlen, végtelenül cuki és humoros felső középosztálybeli férjjelölt skatulyájába - amivel nemsokára át is veszi a fiatal Tom Hanks, illetve a Matthew Brodercik által üresen hagyott helyet.
Ha jó a két főszereplő, az alapkoncepció már üzembiztosan, szinte magától működik – Gluck így nyugodtan pepecselhet a finomabb apróságokkal is. Egyrészt remek mellékszereplőket pakol a történetbe (Woody Harrelson,Patricia Clarkson), másrészt pedig élcelődik picit a műfaji sablonosságon, és folyamatos kineveti azokat a megoldásokat, melyeket végül ő is kénytelen alkalmazni (ilyen a háttérben futó romantikus film, ami valódi gyöngyszem, de közben kap Clooney és LA is). Az egészséges önértékelés mellé a rendező 
ráadásul egészen finomra őrölt korkritikát is mellékel, hiszen a figurák a fél életüket az érintőképernyős kütyük, mobilok és netes alkalmazások világában töltik, vagyis állandó virtuális életet élnek. Gluck ezt rajzolja el kellő bájjal és humorral: a kedves kis pár ugyanis egy iPad-Biblián tesz esküt, és a filmben mindenki pontosan úgy beszél egymással, mintha csak egy közösségi oldalon kommentálná a másik életét.
Gluck direktor úr tehát agyafúrt fickó, a beteges mobilfónia maró paródiáját ugyanis valódi trójai lóként csempészte bele a kiszámíthatóan selymes mesébe. Igaz, az már egy teljesen másik kérdés, hogy ezt valószínűleg csak kevesen fogják majd dekódolni. Az alkotó előző filmje, a remekbe szabott Könnyű nőcske ebből a szempontból még sokkal vastagabban játszadozhatott az önironikus hangsúlyokba oltott társadalomkritikával - mivel azonban a rendező most nagyobb stúdióra és nagyobb költségvetésre váltott, óhatatlanul meg kellett nyirbálnia a bevett sémába nem illeszkedő, annak esetleg kissé ellentmondó részeket. A Barátság extrákkal a felszínen tehát egy tragikusan rossz, kiszámíthatóan unalmas tucatmunka, a mélyben azonban mégis csillog némi hűs kreativitás, ami miatt az említett mű végül nem lesz teljesen reménytelen...mindenesetre nagy kár, hogy a végeredményt tekintve sajnos a „Sablon vs. Egyéniség - 3:1” kerül majd az eredményjelző táblára.
"6/10"
