Nietzsche szerint a görög tragédián keresztül a néző az élet fenséges mélységeibe pillanthat bele. A Felperzselt föld ehhez hasonló úton jár, hiszen a nagy ókori sorsdrámák világát a Közel-Kelet viszályoktól terhes poklába helyezi, és így kristálytiszta tükröt tart az emberi őrület, a háború kegyetlenül irracionális logikája elé. A francia-kanadai alkotás nem a konkrét történelmi eseményekre kíváncsi, és szerencsére hidegen hagyják a szemben álló felek vélt vagy valós indítékai is. A remek narratívával dolgozó, egyszerre izgalmas és meditatív film ennél jóval univerzálisabb célokat tűzött ki maga elé: a féktelen gyűlöletről és a megbocsátás örök lehetőségéről mesél – torokszorító és katartikus módon.

A rendező, Denis Villeneuve tisztában van azzal, milyen sok dokumentarista művet és valós történetet forgattak már a közel-keleti háborúk értelmetlen öldökléseiről, ezért ő más utat választ, és a nézői érdeklődés folyamatos fenntartása érdekében már-már hollywoodi köntösbe csomagolja a filmjét. Nagyon bölcsen kerüli a konkrét hely- és kormeghatározást, így a történelmi eseményeket nem ismerők számára talán ki sem derül: a történet valójában a libanoni polgárháború idején játszódik. Villeneuve számára tökéletesen lényegtelen, keresztények vagy muzulmánok ölik-e egymást, és sohasem ítélkezik a résztvevő katonák, terroristák, hadvezérek felett sem. Finoman jelzi ugyan a törzsi maradványok, az értelmetlen vallási fanatizmus és a beteges hagyományok pusztító hatásait, de leginkább a háború torzította emberi sorsokra, az egyes életekre, a személyekre koncentrál, és ezen keresztül képes pontosan érzékeltetni a józan ésszel felfoghatatlan brutalitás és mészárlás perverz logikáját.

A film két szálon fut és tulajdonképpen egy elsőrangú bűnügyi történetként is nézhető lenne, ha a helyszíne nem éppen egy végletekig megosztott, háborús övezet lenne. A Kanadában élő ikerpár, Jeanne és Simon anyjuk végrendeletét követve utaznak a közel-keleti országba, hogy fényt derítsenek a nő múltjára, és megtalálják a soha nem látott apjukat és féltestvérüket. Miközben mélyebbre ásnak az események őrületében, édesanyjuk gondosan titkolt életéből egyre súlyosabb titkok és tragédiák kerülnek elő – így nekik is szembe kell nézniük az eddig elfojtott múltjukkal és végül meg kell békülniük saját magukkal is. Villeneuve elsőrangú narratívába rendezi a testvérpár kutatását, hiszen súlyos témát feszült oknyomozó krimiben tálalja elénk. Folyamatosan követjük Jeanne és Simon útját, miközben a szemünk előtt elevenednek meg az anya borzalmas élményei is, amivel lépésről lépésre kerülünk közelebb az elképesztően meghökkentő megoldáshoz. A rendező szerencsére nem siet: az egyre megrázóbb és torokszorítóbb eseményeket szépen kimért tempóban adagolja, maximalizálva így a hatást és a feszültséget.

A mű így két legyet üthet egy csapásra: végig fenntartja a nézői érdeklődést, ezen keresztül pedig szó szerint behúz minket a történet örvényébe, amely a kiszámíthatatlan és kegyetlen fordulataival tökéletesen felkavarja az érzelmeinket. E gesztusával a rendező valóban a görög sorsdrámák katartikus hatásait idézi meg, és a nő élettörténetén keresztül tulajdonképpen a szavakkal megfoghatatlan emberi irracionalitásról mesél. Nem véletlen, hogy az egyik testvér, Jeanne matematikus, hiszen neki is be kell látnia, gyűlölet nem érthető meg képletekben, csak a múlttal való szembenézés, a megértés és a megbocsájtás segít. Ez a film sokáig a nézővel marad, és így lehet elgondolkodtató, mellbevágó és hihetetlenül erőteljes élmény!

"7/10"