A klasszikus westernekből kicsiszolódott magányos igazságtevős bosszúfilmek szinte kiáltanak az ironikus feldolgozásokért, hiszen a zsáner rendkívül markáns, azonnal 
beazonosítható, tehát remekül karikírozható panelekkel dolgozik. Gondoljunk csak a zord tekintetű, hallgatag hősre, akinél a történet egy meghatározott pontján végleg betelik a pohár, gondoljunk a bűnnel megfertőzött, mocskos és szemetes nagyvárosi helyszínekre, vagy a hipnotikus gonoszokat enyhén fasisztoid nagymonológokkal a pokolra küldő végső leszámolásokra. Nem véletlen, miért nemesedhetett popkulturális ikonná Eastwood Callahan-figurája, Segal kőkemény rendőr-karaktere vagy Bronson igazságosztója: hiába nem vesszük őket komolyan, mégis van bennük valami csábító. A csavarkulcsok szofisztikáltságával tüntető ultrakonzervatív macsó-mesék mindig bűnös élvezetet jelentenek a finomabb léleknek, és emiatt a hatásuk mind a mai napig tökéletesen élvezhető.
Rodriguez és Tarantino után kiáltana a szép feladat, hogy tisztelegve a műfaji potenciál előtt, kiforgassák azt önnön komolyságából. A hálás témát azonban végül mégsem ők, hanem a köreikhez lazán kapcsolódó elsőfilmes rendező, Jason Eisener aknázta ki – nagyszerű végeredménnyel. A Grindhouse-trailerből kinőtt Hobo with a shotgun ugyanis valódi ínyenc falat, amely egyszerre parodizálja és fényezi kultikussá a legendás VHS-korszak abszurd bűnmegtorlós fércműveit, ráadásnak pedig a lassan mitikus magasságokba emelkedő Rutger Hauer is eljátszhatja végre a régen esedékes, erősen önreflexív bosszúállót.
alapkoncepcióhoz. Hauer öreg, borostás csövese árnyaltan piszkálgatja meg a bosszúálló hősök nagy arcképcsarnokát, és a történet sem egy steril, kizárólag önmagáért működő stílusbravúr, hanem gyakran keverednek benne a paródiától szokatlan érzelmek, a nem várt fordulatok is. Ez azonban mintha nem minden esetben lenne tudatos rendezői koncepció: Eisener a nagy akarásban bizony gyakran öngólokat rúg, amit azonban a rutinos Hauer mégis képes sajátos atmoszférájú jelenetekké átvarázsolni."8/10"
