A klasszikus westernekből kicsiszolódott magányos igazságtevős bosszúfilmek szinte kiáltanak az ironikus feldolgozásokért, hiszen a zsáner rendkívül markáns, azonnal
beazonosítható, tehát remekül karikírozható panelekkel dolgozik. Gondoljunk csak a zord tekintetű, hallgatag hősre, akinél a történet egy meghatározott pontján végleg betelik a pohár, gondoljunk a bűnnel megfertőzött, mocskos és szemetes nagyvárosi helyszínekre, vagy a hipnotikus gonoszokat enyhén fasisztoid nagymonológokkal a pokolra küldő végső leszámolásokra. Nem véletlen, miért nemesedhetett popkulturális ikonná Eastwood Callahan-figurája, Segal kőkemény rendőr-karaktere vagy Bronson igazságosztója: hiába nem vesszük őket komolyan, mégis van bennük valami csábító. A csavarkulcsok szofisztikáltságával tüntető ultrakonzervatív macsó-mesék mindig bűnös élvezetet jelentenek a finomabb léleknek, és emiatt a hatásuk mind a mai napig tökéletesen élvezhető.
Rodriguez és Tarantino után kiáltana a szép feladat, hogy tisztelegve a műfaji potenciál előtt, kiforgassák azt önnön komolyságából. A hálás témát azonban végül mégsem ők, hanem a köreikhez lazán kapcsolódó elsőfilmes rendező, Jason Eisener aknázta ki – nagyszerű végeredménnyel. A Grindhouse-trailerből kinőtt Hobo with a shotgun ugyanis valódi ínyenc falat, amely egyszerre parodizálja és fényezi kultikussá a legendás VHS-korszak abszurd bűnmegtorlós fércműveit, ráadásnak pedig a lassan mitikus magasságokba emelkedő Rutger Hauer is eljátszhatja végre a régen esedékes, erősen önreflexív bosszúállót.
Eisener legnagyobb dobása, hogy a QT-vonallal ellentétben nem olyan nyilvánvalóan pakolgatja ki a villogó idézőjeleket, így műve sokkal fésületlenebbre és karcosabbra sikerült, ami természetesen remekül illik az

alapkoncepcióhoz. Hauer öreg, borostás csövese árnyaltan piszkálgatja meg a bosszúálló hősök nagy arcképcsarnokát, és a történet sem egy steril, kizárólag önmagáért működő stílusbravúr, hanem gyakran keverednek benne a paródiától szokatlan érzelmek, a nem várt fordulatok is. Ez azonban mintha nem minden esetben lenne tudatos rendezői koncepció: Eisener a nagy akarásban bizony gyakran öngólokat rúg, amit azonban a rutinos Hauer mégis képes sajátos atmoszférájú jelenetekké átvarázsolni.
A mű egyáltalán nem szokványos műfaji játék, és a kevésbé edzettebb nézők akár még komolyan is vehetik. Szerencsére a film nem jelzi lépten-nyomon önnön komolytalanságát és a maximálisra húzott stilizálás eszközeivel sem fordul át groteszkbe: gyakran a megtévesztésig hasonlít arra, amin élcelődni akar. A történet imponálóan hullámvasutazik a brutális és morbid gyilkosságok, a röhejesen ripacskodó gonosz és a szándékosan elrajzolt „bűnös város” toposzai között, és még egy rendkívül viccesre hangolt „misztikus” elemet is sikerrel illeszt a sztori legvégére. A dolog mégsem az ügyesen összefércelt klisék és a kellően bugyuta dialógok miatt működik – a Hobo with a shotgun sokkal inkább a tobzódó képi világ, a szándékoltan filléres kameramunka és a harsány színvilág tökéletes alkalmazása miatt lesz emlékezetes.
Eisener rendkívüli érzékenységgel összegzi a nyolcvanas évek vizualitását, és minden kockájával a keménykedő B-filmek nyújtotta videomagnós élmények nyomába ered. Igaz, talán nem tud olyan önironikus és műfajösszegző forgatókönyvet kanyarítani, mint a posztmodern múltidézgetés fentebb már említett két fenegyereke - de hála a remekül megtalált Hauernek, a szemet kényeztető kivitelnek és az alacsony költségvetésből fakadó fésületlen, kissé esetlen bájnak, a Hobo with a shotgun végig működőképes, élvezetes és rendkívül szórakoztató darab. Reméljük, legalább DVD-n eljut hozzánk, és akkor nem csak illegális csatornákon szerezhetjük be…
"8/10"