A Gulag szörnyűségeivel eddig méltatlanul keveset foglalkoztak a filmesek, annak ellenére, 
hogy a Sztálin nevéhez fűződő szégyenteljes tömeggyilkosságnak közel húszmillió (!) áldozata volt, és nyugodtan nevezhető a történelem egyik legszörnyűbb, legaljasabb tragédiájának. Szibéria azonban mintha túl messze lenne a közvélemény szánára, az ott történtekről így szégyenletes módon még ma sem tudunk eleget. Dicsérendő tehát az ausztrál rendező, Peter Weir vállalása, aki egy eposzi szépségű, hollywoodi sztárokkal megspékelt filmet forgatott a témában. A The Way Back a büntetőtáborok borzalmait azonban inkább csak áttételesen mutatja be, a maroknyi szökevény hosszú útját végigkövetve pedig elsősorban a lángoló szabadságvágy, a kitartás és a szolidaritás elpusztíthatatlanságát hirdeti.
Csodálatos metafora a film, hiszen hősei nem kevesebb, mint 6000 kilométert gyalogolnak a saját szabadságukért, és céljuktól nem térítheti el őket sem a tábor szögesdrótja, sem a kegyetlen szibériai tél, sem a forró mongol sivatag, sem a Himalája fenséges hegyláncai. Weir a filmjét szándékosan elemi a realitás talajáról, és a diktatúra őrületét is csak kiindulásként használja ahhoz, hogy az emberi lélek mélyén szunnyadó szabadságszeretet és a kitartás hihetetlen erejéről meséljen. Az ilyen történetek pedig kortól és történelemről függetlenül aktuálisak maradnak, és mindig megmelengetik majd a nézői szíveket, hisz a gonoszság alsóbbrendűségét, a remény örökkévalóságát hirdetik.
Lehet természetesen korholni a hollywoodi filmkészítés túlzott optimizmusát, illetve az erősen látványorientált, stilizált esztétikát is, de az ehhez hasonló, nagy ívű mesék ereje pontosan ezekkel az eszközökkel csalogatható elő. A természet hatalmát, a beláthatatlan 
távolságokat hatásosan csak a gyönyörű nagytotálok adhatják vissza, és a hősiesség sem szenved különösebb csorbát, ha kissé egyoldalú vonásokkal közelítenek hozzá. Igaz ugyan, hogy a film ennek ellenére mégsem képes folyamatosan fenntartatni a megfelelő fokú érzelmi töltést, és ebből fakadóan néha fájó üresjáratokkal dolgozik, ahogyan a hősök pozitív elrajzolása, az átesztétizált képek is szúrhatják a néző szemét. Ezeket az apróbb döccenőket azonban nemcsak remek színészi alakítások (Ed Harris cserzett tekintete, vagy Colin Farrell eszelősen jó rablógyilkosa), de a történet eposzi, sodró lendülete is feledteti, és a mű ereje végül minden apróbb hibáján felülkerekedik.
Mivel Weir kimondottan az érzelmeinkre a szívünkre akar hatni, már a legelején elárulja a film tulajdonképpeni befejezését, és nem a hősök jellemfejlődésére, a drámára, hanem magára a szimbolikussá festett tett nagyságára koncentrál. Nem érdeklik különösebben sem a karakterek, sem a túlélési módszerek és a sztálini elnyomás is csak a háttérben jelenik meg. A tájakat, a hosszú gyaloglást sokkal inkább ikonikus eseményként festi meg, és a célja is elsősorban az, hogy a nézőt magával ragadja az a gyönyörű idea, ami a hőseink lépéseit is vezérli.
A látottak hitelességét természetesen lehet vitatni, és fel lehet róni a kissé elrajzolt, idealizált karaktereket, és a személyes konfliktusok, kételkedések szinte teljes hiányát, de nem érdemes. Akár igaz a történet, akár teljes mértékben fikció, a film olyan emberi tulajdonságokról szól, amelyeket egész egyszerűen nem lehet kitalálni, és amelyek szerencsére nem halnak ki még olyan időkben sem, amikor milliókat gyilkolnak néhány örült kénye-kedvére. A szabadság szeretetét szerencsére nem lehet megtörni, és éppen ezért hihetünk a filmnek is. Az emberi akarat ugyanis valóban átrepíthet fagyon, sivatagon és akár a világ legnagyobb hegyláncain is – és ezt soha nem szabad elfelejtenünk!
(Azt pedig csak remélni tudom, hogy a magyar forgalmazók is bizalmat szavaznak majd a műnek, és valamikor találkozhatunk vele itthon is...)
