Kinetográf

Szerencse, hogy Alexandre Dumas nem érhette meg a szerzői jogok elévülését, és a sors a tehetségtelen, de annál gátlástalanabb filmesek eljövetelétől is jótékonyan megkímélte. A Három testőr a világ egyik legolvasottabb kalandregénye, ráadásul a megfilmesítésért egy árva petákot sem kell fizetni - így az író művét Hollywood is nagy nyugalommal kaparintja kapzsi karmai közé, hogy aztán időről-időre újabb ütést mérjen a klasszikus alapanyag nimbuszára. Ki tudja miért, de ezt a történetet mindig a szerényebb képességű fércművészek rendezhetik meg, és nemcsak a nézők ízlését rombolják tovább, de kegyetlenül megbüntetik a közönség kissé olvasottabb részét is (illetve azokat, akik láttak már jó filmet életükben...)

Menetrendszerűen érkezett tehát a legújabb penzum, és hangozzék bármennyire hihetetlenül, a 2011-es verzió rosszabb, mint az eddigi próbálkozások együttvéve! Ez a tény azonban csak addig okozhat bárminemű meglepetést, amíg át nem rágjuk magunkat a rendező, Paul W.S. Anderson életművén...elvégre mit is várhat az ember egy olyan iparostól, aki kizárólag videojátékok megfilmesítésével teremtette elő a mindennapi betevőt?! Anderson munkássága olyan örökbecsű darabokból áll, mint a Mortal Kombat, a teljes Kaptár-széria vagy az Alien vs. Predator, és így már teljességgel érthetővé válik az a gyilkos ámokfutás is, amellyel a nemes alaptörténetet sikerül nagy lendülettel a sárba tipornia.

A direktor úr nem sokat cicózott, és a számítógépes játékok logikája mentén brutálisan átszabta a nagy romantikus író művét. Így változhattak át a testőrök olyan elit kommandósokká, akiket mindenféle kényes nemzetközi ügyeket megoldandó, szupertitkos küldetésekre vezényelhet a király. A film elején például Velencében lopják el Da Vinci bunkeréből (!) a reneszánsz mester katonai léghajós aktáit (!!), majd lovakat bírságoló parkolóőrként (!!!), illetve nihilista alkoholistákként találkozunk velük Párizsban, hogy aztán egy London melletti légicsatában (!!!!) ismét bizonyíthassák a rátermettségüket.

Nem kedves Olvasó, nem őrültem meg...ez valóban a tárgyalt alkotás rövid összefoglalója! Talán elsőre meghökkentő, de a XIII. Lajos korabeli történetben hemzsegnek a léghajók, a különböző gépfegyverek és lángszórók, amiben (ha elfogadjuk az „alkotók” perverz logikáját) még akár némi ráció is csillog, hiszen ebben a filmben minden (de tényleg minden) a látványnak van alárendelve. Úgy tűnik, Anderson addig filmezte a játékprogramokat, míg azok meg nem kaparintották az agyát...sőt, időközben a pixel-gondolkodás át is vette a teljes irányítást, és mára a rendező tényleg bármilyen alapanyagból képes videojáték-adaptációt forgatni. A Három Testőr ezért válhat teljesen függetlenné a könyvtől: a legújabb megfilmesítést csak és kizárólag a külcsín, a különböző nehézségi fokozatú pályák és a válaszható karakterek mögött meghúzódó, igen egyszerű törvényszerűségek mozgatják.

Elfogadva a vizualitás és az irányíthatóság elsőbbségét, rögtön érthető válnak az olyan „apróságok” is, mint az értelmes történet, a jellemábrázolás vagy az alapvető drámai következetesség teljes hiánya. Andersont a filmkészítés bevett szokásai nem kifejezetten izgatják: ő, ha törik, ha szakad, középkori ruhába öltözött embereket akar látni, amint léghajókról gépfegyverezik egymást. A többi „sallangra” (színészek, narráció, értelem) pedig már nem marad sem kedve, sem ideje, sem energiája.

Andersonnak annyi fogalma van a kaland műfajáról, mint a forgatókönyv íróinak a jó dialógusokról. Ahol olyan mondatok puffognak, mint a „harcolj a lányért” vagy a „testőr igazi fegyvere a szívében van”, ott természetesen nem várunk csehovi mélységeket - de a lineáris, követhető és összefüggő történet mégsem tűnik olyan borzasztóan nagy elvárásnak. Igaz, úgy valóban nehéz sztorit szőni, ha nem ábrázolunk figurákat és hősöket...de így legalább a jobb sorsra érdemes színészek (Mads Mikkelsen, Christoph Walz) is  ugyanúgy szenvednek, mint maga a néző. Oké, van itt egy Orlando Bloom, aki afféle homoszexuális Elvis-imitátorként büntet, és láthatóan jól érzi magát, a többség azonban vagy olyan csapnivalóan szánalmas, mint Milla Jovovich, vagy úgy kapkodja értetlenül a fejét, mint Ray „Pullo” Stevenson.

Ha nem lenne annyira izzadságszagú és zavaros ez az egész, akár még egy zseniális, szürrealista látomásként is működhetne a film, ahol valami betegesen abszurd iróniába fordul át a mai tömegfilmek giccses művilága. Anderson azonban darabosan modoros és fájóan fárasztó „rendező”, aki ráadásul azt is elhitte, hogy tulajdonképpen jó dolgot csinál. A vásári bóvli, a csillogó kacat azonban csak ideig-óráig lehet vicces vagy szórakoztató, végül úgyis a kukában végzi. Valakinek szólni kéne nekik erről, mielőtt tényleg leforgatják a tervezett folytatásokat!

"?/10"