Manapság nem kimondottan divatos a boldogságról filmet készíteni. Hollywood jó ideje rátenyerelt már a témára, így a magukat kicsit is komolyabbnak tartó művészek őszintén hinni kezdtek abban a tévképzetben, hogy az elsöprő erejű, katartikus alkotásokat csak és kizárólag a sötétebb, tragikusabb drámákból lehet elővarázsolni. A veterán angol direktor, Mike Leigh szerencsére nem osztja a kissé egyoldalú vélekedést, és a cukros sablonokkal szembemenve kitartóan elmélkedik a boldogság természetéről, az emberi kapcsolatokban rejlő örök potenciálokról. Legújabb műve, a Még egy év rendkívül finom rezdülésekből építkezik, a hősökkel pedig látszólag semmi harsány vagy eget rengető nem történik, a mélyben mégis ott izzik az a megtörhetetlen optimizmus és humanitás, amelyre mindenkinek égetően nagy szüksége van.
Ha rákeresünk a neten a direktor portréjára, az alkotói hitvallás esszenciája rögtön érthetővé válik. Leigh egy mosolygós, jó kedélyű bohém benyomását kelti, akivel az ember a legszívesebben leülne egy nagyot sörözni. A Még egy év alaptónusát ugyanez a szelíd derű képezi, az események pedig kizárólag a különböző beszélgetésekből, a feleslegesnek tűnő fecsegésekből állnak össze. A történet tulajdonképpen nem is tesz mást, csak a főszereplő házaspár egy évéből emel ki néhány tipikus mozzanatot, és ezen keresztül bevezet minket néhány kapcsolódó ismerősük szomorú léthelyzetébe is.
A látszólagos eseménytelenség és céltalan csevegés mögött tisztán kihámozhatóak a rendezői boldogságfilozófia legfontosabb tételei. Leigh a filmen keresztül komolyan elgondolkodik azon, mennyire tolerálható a másik ember boldogtalansága és hol húzódnak a baráti segítségnyújtás határai. Sajátos alkotói módszerével azonban sokkal messzebbre juthat, mintha a rózsaszín sablonok vagy a sokkoló tragikum mentén haladt volna.
Nemcsak a rendezés, de az általa jegyzett forgatókönyv is elsőrangú, hiszen semmiféle mélyenszántó tanulságot nem kíván a szánkba rágni. Nem kötelez minket állásfoglalásokra, nem mondatatja ki az esetleges ítéleteket – egyedül a hiteles emberi sorsok bemutatása érdekli. A szereplők folyamatos párbeszédei, a remekül megírt szituációk és a kifogástalan színészi játék hatására szinte azonnal otthon érezzük magunkat a fura társaságban. Lassan elkezdjük kiismerni a figurákat, megértjük a különböző viszonyokat és sorsokat. Leigh célja pedig pontosan ez, hiszen azzal, hogy minden tekintetben a háttérbe húzódik, egy másfajta nézői figyelemre kényszerít minket.
A film így válhat egy rendkívül letisztult és kiforrott látleletté. Leigh minden figurájának egyenlő lehetőséget biztosít, és a nézői koncentrációt sem töri meg felesleges filmnyelvi sallangokkal. A remek színészi gárda szinte lubickol a karakterekben, és ezzel sikerül életet és feszültséget lehelni a látszólag eseménytelen és átlagos szituációkba is. Leigh ugyan használ néhány apró szimbólumot (kert, gyümölcsök, főzés), de ezek csak jótékonyan egészítik ki a remek alakításokat és a jellemábrázolás keltette drámai hullámokat.
A Még egy év nem könnyű film, hiszen a rendező egyenrangú partnerének tekinti a nézőt. Itt nincsenek lekerekített jellemek és egyértelmű végkimenetelű jelenetek sem. A különböző hangulatok gyakran egymásba folynak, és néha értetlenül fogadjuk a figurák megnyilatkozásait, a különböző döntéseket is. Leigh szerencsére nem emeli ki a lényeget, nem foglalja össze, miről is akart itt mesélni – csak beszélteti a hőseit, nekünk pedig meg kell tanulnunk igazán figyelni rájuk. Pont, mint az életben...
"8/10"