Néha egy történet elmesélése kapcsán nem a „mit?”, hanem a „hogyan?” számít igazán. A 
Submarine sem gazdagítja egetverő újdonságokkal a tinédzser-lét mozgóképes leltárát, de az ismerős eseményeket mégis képes friss - és ami talán még fontosabb: szerethető formában tálalni. A Kockafejek című kult-sorozatban, a merev Moss szerepében domborító Richard Ayoade rendezése tulajdonképpen apró bravúrnak tekinthető, hiszen a kiszámítható fordulatok ellenére is magával ragadja a nézőt. A külön dicséret pedig azért jár, mert úgy sikerül markáns képi világot és otthonos atmoszférát teremtenie, hogy közben szerencsésen elkerüli az amerikai indie-filmek idegesítő manírjait, és csak a karcos érzelmeket, a lassú gitárzenét importálja a walesi kamaszok életébe.
A Submarine legjobb tulajdonsága, hogy tisztán érezhető rajta a rendezői odaadás és szeretet. A vászonról szinte süt a keserédes retró, de ez soha nem csúszik át abba a giccses nyálkába, ami mára sajnálatos módon a fogalomhoz tapadt. A válogatott képi megoldások, a fények és a pompás színvilág észrevétlenül repít minket a nyolcvanas évek közepére - a múltidézés azonban nem tolakodó, hanem egészen finom. Néhány ügyesen kiemelt tárgy, hajviselet és díszlet tökéletesen elégséges az illúzió megteremtéséhez.
Ayoade nem jelzi az évszámot, mégis érezzük a kedves nosztalgiát. A főhős, Oliver Tate, 13 éves fiatalember és egy borongós tengerparti kisvárosban tengeti napjait, természetesen tele kamaszos problémákkal. Nemcsak a suli és a szerelem nyomasztja, de a szülei házassága is romokban hever. A forgatókönyv a szigetországban sikeres Joe Dunthorne regényéből készült: a különlegességét azonban nem a konkrét történések, 
hanem a kamasz fiú problémái iránt tanúsított megértő figyelem jelenti. Ayoade kellő humorral és komolysággal mutatja be a főhős „megpróbáltatásait”, de sohasem élcelődik vagy ironizál rajta.
A derűs, szelíd alaptónus mellett Ayoade másik nagy dobása a kifogástalan szereplőválasztás. A főszereplő Olivert esetlen humorral és nagyszerű ritmusérzékkel kelti életre az elsőfilmes Craig Roberts, illetve telitalálat a barátnőt bumfordi bájjal megjelenítő Yasmin Paige is. Nagyrészt az ő alakításukon múlik, hogy a forgatókönyvben rejlő potenciál a vásznon is felragyog – a profi mellékszereplőknek pedig már „csak” ügyesen alájuk kell dolgozni, és a recept olajozottan működik.
Imponáló Ayoade rendezői hozzáállása, hiszen nemcsak a témában rejlő giccs- és sablon-veszélyt kerülte el, de sikerült egy egyedi hangvételű, emlékezetes elsőfilmet forgatnia. A Submarine legnagyobb erőssége az a különleges atmoszféra, amelyre egyszerre jellemző a kedélyes humor, a megértő elfogadás és a modorosságtól mentes, könnyed nosztalgia. A legízletesebb réteg azonban mégis a felszín alatt vár ránk: Ayoade biztos kézzel pakolja 
tele a művét ínyenc filmtörténeti hivatkozásokkal, és emeli meg a kalapját Truffaut, Godard és Hal Ashby előtt.
Érdekes ez a mozi, és kifejezetten kellemes élmény. A végén még az sem fáj különösebben, hogy nem lett belőle fontos mestermű. A Submarine újat ugyan nem tud elmondani a felnőtté (és férfivá) válás rögös útjáról, de amit elismétel, azt legalább kifogástalan minőségben, és sajátos módon teszi. Richard Ayoade nemcsak ügyes kezű, de érzékeny rendező, aki sikerrel menti át a vászonra azt a mosolygós, szelíd hangulatot, melyet a brit kisvárosi környezet, a nyolcvanas évek és az álomszerű kamasz-világ jelent neki. Hamar sötétedő őszi estéken kifejezetten jól esik az ilyesmi!
"8/10"
