Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat...Az első választásom is azért esett erre az 1965-ös gyöngyszemre, mert üdítően cáfol rá a magyar filmekkel kapcsolatos általános előítéleteinkre. A hazai filmeket ugyanis sokan vádolják a melankóliára való hajlammal, és a szórakoztató mozin nevelkedett generáció még a valóban fontos és kitűnő alkotásoktól is idegenkedik, mivel nagyon sötétnek és nehéznek találja őket – tegyük hozzá, nem ok nélkül. Igen, felénk mozgóképen valóban a sötét dráma, a kemény tragédia a divat, és a magukat jelentősnek tartó alkotóink túlnyomó többsége sajnos mindig elfelejti, hogy a komédia, ha jól csinálják, legalább olyan komoly művészi potenciálokat rejt magában, mint a fajsúlyosabb fogalmazásmódok. Példaként csak annyit mondanék, hogy cseh újhullám!

Kardos Ferenc és Rózsa János filmje imponáló kivétel a honi irányvonal alól, hiszen egyszerre tud abszurdan könnyed és mégis mély maradni. A gyerekek szemével felfestett világ ugyanis egyszerre groteszk és játékos, amelyben tökéletesen megfér egymás mellett a burleszk, az avantgarde és a nosztalgikus komédia. Az iskola, a barátság és a család ábrázolása azonban csak a felszínen ilyen bohókás és fényes: mi, a felnőttek azért biztosan észrevesszük a sorok között a felsejlő szomorú igazságokat, a kritikus hangokat is. Kardos és Rózsa szerencsére azonban csak finoman sejtet, de nem terhel minket szájbarágós magyarázatokkal. Ügyes filmesek ők és pontosan tudják: a komédia, ha remek, úgyis túl fog mutatni majd önmagán.

’65-ben biztosan ki lehetett olvasni ebből a filmből a kádári rendszer bírálatát – engem, a kapitalizmus gyermekét ez a réteg azonban már a legkevésbé sem érdekel. Amit ma tökéletesen látni ebben a filmben, az a friss, dinamikus hangvétel, a bátor kísérletezés és egy olyan kellemes irány, amely mind a mai napig fájóan hiányzik a honi filmtermésből. A Gyerekbetegségek történelmi dokumentum-értéke pedig évről-évre egyre csak erősödik: már én is kezdem elfelejteni, milyen lehetett a gyerekkor tévé, számítógép és internet nélkül...