Nem tudni miért, de az amerikai vígjátékkészítők egy jelentős része úgy véli, az ordenáré gusztustalanság egyenlő a laza, forradalmi és kötöttségektől mentes poénkodással. Nos, azt még valahogyan meg tudom érteni, a szex nyílt és profán felemlegetéséből a közönség egy része miért éppen a „fú-de-nyitottak-vagyunk” mentalitását érzi ki, de őszintén bevallom, azzal már egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni, amikor a vásznon egy kövér nő premier plánban a mosdóba fosik. Tudom, ilyenkor kellene nagyokat hahotázni, de nekem egész egyszerűen nem akar mosolyra görbülni a szám. Sőt, inkább azon kezd el kattogni az agyam, vajon hová tűnt a humor, a fojtott erotika és a helyzetkomikum a kortárs komédiákból. Egy biztos, hosszú oldalakat lehetne írni arról a jelenségről, miért épp egy olyan országban lett ekkora divat a primer alpáriság, ahol azért is beperelhetnek, ha megérinted a kolléganőd könyökét.
A Koszorúslányok rendkívül fura alkotás, mert tulajdonképp szorult bele némi minőség és vígjátéki talentum, az alkotók azonban mégis égető szükségét érezték, hogy elsüssenek néhány hányást, szarást és szopást is az egyébként jól működő történetben. Adott egy ügyes és vicces főszereplő, Kirsten Wiig, és még egy épkézláb, a ritka női nézőpontból felépülő romantikus komédia is ügyes: a film készítői mégis úgy döntöttek, mindez édeskevés a sikerhez. Igen, manapság talán már valóban nem kelendő a karaktervezérelt komédia és a finom tartalmi nevettetés, így aztán az alkotók –biztos, ami biztos alapon- majdnem két órásra hizlalták fel a filmjüket, mivel a klasszikus sztori mellett 5-10 percenként előrukkoltak valami igazán gyomorforgató, irracionális vagy beteges jelenettel is.
A mű össze-vissza kacskaringózik a különböző szituációk között és hamisítatlan női komédiaként működik, szóval maximálisra tekeri a kapcsolati válságok, a szingli-lét és az esküvő-mizéria hajtotta pátoszt és lelkizést. Ez eddig rendben is lenne: szerethető a főhős, átélhető a dráma és többször is nevetési ingert érzünk...de közben ellenpontként megkapjuk az egymás fejére hányó koszorúslányokat és fingó kövér nőket is, és ekkor valami végleg elromlik. A legszomorúbb azonban mégiscsak az a tény, hogy az alkotók nem is igazán hibásak a dologban: a Koszorúslányok szépen termelt a kasszánál és a kritika sem tépte darabokra. Úgy tűnik, ma Amerikában tényleg erre van igény és valóban azon nevetnek a nézők, ha valaki a nadrágjába csinál, illetve egy kávé mellett tárgyalja ki, hogyan szopta le az aktuális partnerét. Félreértés ne essék, nem vagyok sznob, tudom, kell az obszcenitás és az alacsony intelligenciájú vicc is, de cserébe hol marad az okos humor, a pikantéria, az irónia? Vászonra kerül még valaha Hollywoodban?