Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat. Mai választottam tulajdonképpen nem is nevezhető hagyományos értelemben filmnek - sokkal inkább videoklipp-szösszeszenetek és avantgarde performanszok hetvenöt perces, szabad asszociációs összefűzéséről van szó, amelyre általában az igen elrettentő és nézőriasztó „kísérleti” címkét szokták rásütni. Ne tessék azonban megijedni, a Jégkrémbalett minden fárasztó művészfilmes megoldása ellenére szórakoztató és érdekes, nem is beszélve arról, hogy ez a láthatóan improvizált képzőművészeti egyveleg rendkívül bizarr kóstolót nyújt a 80-as évek összetéveszthetetlen zenei- és képi világából. A legendás Bizottság zenekar szabálytalan mozgóképe hagyományos filmként ugyan értelmezhetetlen, de cserébe képes egy olyan lendületes és kreatív minőséget konzerválni, ami ma nagyon hiányzik a honi összművészeti palettáról.
Mivel a Bizottság fénykorában, a 80-as évek első felében még nagyrészt anyatejet és bébiételt fogyasztottam, őszintén szólva a leghalványabb fogalmam sem lehet arról, mit is jelenthetett ez az egész jelenség akkor és ott a korabeli közönségnek. Gondolom, nagy adag lázadás és intelligens rendszerkritika volt a remek humorú képzőművészek öntörvényű szabadságában, illetve a mából nézve az is nyilvánvaló, hogy a friss pimaszságért, a jó szürrealizmusért mindig lehet lelkesedni…de ezzel a késő-kádári réteggel nem nagyon tudok mit kezdeni, nem érdekel különösebben a múlt. Sokkal izgalmasabb és érdekesebb az a tény, hogy a Műcsarnokos kiállítás és a Jégkrémbalett megtekintése után egész egyszerűen elkezdtem irigykedve szemlélni ezt az egész Bizottság-dolgot – manapság ugyanis égető hiánycikk az efféle okos és dinamikus pukkasztás. Paradox, de manapság tényleg már mindent lehet, így aztán az underground is kissé önellentmondásba keveredett önmagával, és csak egyre erőltetettebb és modorosabb eszközökkel maradhat friss és szabad. Ma a magukat haladóknak gondolók buddhista rappet vagy szufi elekronikus zenét hallgatnak, a lázadók és újítók pedig egyre izzadságszagúbb és elborultabb alstílusokat találnak ki, csak hogy kreatívnak és aktuálisnak tűnjenek. Ordas nagy közhely, de jelenleg tényleg mindenki másképp egyforma...az átütő koncepció, az erőteljes kreativitás, a valódi másképp-gondolkodás azonban sajnos hiánycikk.
Hiába majd harminc éves, a Jégkrémbalett rendkívül pontosan mutatja, hogyan is lehet mindenféle kínos erőlködés és felvett póz nélkül alternatív zenei formációt létrehozni. Igaz, az alkotók felvonultatják a 80-as évek összes zavaró képi effektjét, és a film néhol a nézhetetlenség határait is súrolja, de ez kellemes patina csak a matérián, és még ezzel együtt is valami egészen erős felszabadultság, lazaság és irónia árad a műből, ami nem hagyhatja hidegen a mai nézőt sem. Amikor pedig felcsendül az a híres sor, hogy „a tévé be van kapcsolva, azt nézi minden rabszolga. Tipikus mai munkaerő vagyok, a békásmegyeri rabszolgatelepen lakok.” – nos, akkor érdemes egy picit elgondolkodnunk azon is, mennyiben is változott a világ 1984 óta…
(ha valaki meg akar próbálkozni vele: a mű jelenleg itt teljes egészében megtekinthető...)