Ha biztosra akarunk menni a mozipénztáraknál, szedjük össze az aktuálisan sikeres 
kliséket, és főzzünk belőle egy jó kiadós, zsíros levest. Igaz ugyan, hogy az így kotyvasztott végeredmény nagy valószínűséggel egy büntető ízvilágú turmix lesz, a nagy számok törvénye alapján azonban bizonyosan akad majd megfelelő számú fogyasztó, aki a felhasznált összetevők miatt mégis vásárolni fog egy nagy ibrikkel. A Negyedik pontosan azért lesz szórakoztató, mert egészen a pofátlanság határáig merészkedik fenti receptet illetően és megirigyelve a Twilight, az X-akták, a gimis sorozatok és szuperhős-mozik hangos sikereit, elképesztő igyekezettel próbál a fenti hozzávalókból fogyasztható végterméket készíteni. A végeredmény természetesen már az ötlet felmerülése után borítékolható - így csak azok próbálkozzanak meg ezzel az újrahasznosított katyvasszal, akik kellően egészséges humorérzékkel és nagy türelemmel rendelkeznek.
A lejárt szavatosságú tákolmány legelképesztőbb tulajdonsága amúgy az, hogy teljesen olyan hangulatot párologtat ki magából, mintha valóban komolyan gondolták volna az alkotók, hogy bármiféle eredeti ölet vagy kreatív megoldás híján, pusztán lopkodásból jó filmet tudnak készíteni! Jajj, ha lett volna közöttük legalább egy igazán értelmes ember...az rögtön az elején tisztázhatta volna, hogy lehetetlen a küldetés, hiszen már a mozgókép alapjául is egy olyan regény szolgált, amely annak idején a Twilight farvizén evezve került fel az amerikai sikerlistákra, hiszen a szemfüles (pofátlan?) író a vámpírokat űrlényekre cserélve próbálta átsegíteni a pattanásos kiskamaszokat az amerikai gimi kegyetlen emberformálásán és a fehér, prostenáns, középosztálybeli tinédzser-lét elviselhetetlen fáradalmain.
Nem túl meglepő módon az alapszituáció egy valódi pubertás-metafora, hiszen a család nélkül felnövő, kissé különc srácnak a felnőtté válás pillanatában rá kell döbbennie, hogy egészen elképesztő dolgokat tud művelni a kezével. No de ne tessék rossz dolgokra gondolni...arról van csupán szó, hogy a sorsa szó szerint a tenyerében van, hiszen ő az egyike annak a kilenc idegen lénynek, akik a hegyesfogú gonosz ufók elől a mi Föld nevű bolygónkra menekültek. De ahogy természetesen az ilyenkor már csak lenni szokott, 
rögvest meg is jelennek a fekete, halfejű morgoncok, a kiscsávónak meg gyorsan fel kell nőnie a feladathoz, hogy megküzdjön velük - közben pedig még a hülye földlakók is szekírozzák, mert egy amerikai középiskolában ugye borzasztó traumás az élet.
A fő vonalon tehát a már annyiszor megénekelt gimnázium-pszichózis szedi az újabb áldozatait: a jócsaj lesz a szerelmi motiváció, a focicsapat kapitánya pedig a genyó, de még a legnagyobb lúzerről is kiderül idővel, hogy azért neki is jó szőrös a töke. A lényeget azonban a fénykezű barátunk hérosszá formálódása tartogatja, hiszen a nagy eszmei mondanivalót is ebbe a fiókba szuszakolták be az alkotók...a tízcentes bölcsesség amúgy nem más, mint a szuperhős-mítoszok kvintesszenciája: nézz szembe a múltaddal + ismerd meg és fogadd el a képességeid, hogy használni tudd őket + hallgass mindig a szívedre! (Amúgy meg igen, értjük...azért világít a keze, mert cselekedni kell, mindenki kezében ott a kulcs, meg kell fogni a munka végét...stb. Ezúton is köszönjük az életvezetési tanácsokat!)
Ez a kliséparédé azonban még nem minden! A gimis ufó-szuperhős és csapata a film bizonyos pontjain rendkívül szórakoztató összecsapásokba bonyolódik a kifejezetten B-filmesre rajzolt morgoncokkal, ahol még trollokká változó kiskutyák (!), valamint kamionban tartott, pulykazabáló lidércek (!!) is bevetésre kerülnek. Én már ezen a ponton 
kezdtem megpuhulni, de az alkotóknak végül akkor bocsájtottam meg mindent, amikor erre a sok jóra még az amerikai-sheriff toposzt is rátrompfolták. A csúcs azonban egyértelműen az, amikor kinyírták Timothy Olyphant-ot, mert ő volt itt szerintem az egyetlen, aki tényleg tudta, miféle szarba is lépett ezzel a szerepválasztással és ezért az irónia legvégső határáig túlozta el a bolygóközi-harcos-őr megformálását. A haláljelenete tehát öt csillagos, és ha ennek a mentén elkapjuk a film sajátos "összelopott-olcsó-kotyvalék" hangulatát, akkor a sok rendkívül idegesítő elem is a helyére kerül, vagyis egy markáns mosogatólé-bájú, elsőrangú bóvlit csodálhatunk, amely annyira erőlködik a saját sikeréért, hogy azon a jobb érzésű ember csak elnézően mosolyog.
"?/10"
u.i.: halkan jegyzem meg, a producer az a Michel Bay volt, aki már annyi szennyet szabadított a világra, hogy az már teljességgel megbocsájthatatlan...
