Egy hideg, sötét, ónos esővel tarkított hétfő lezárásához az egyszeri filmnéző nem vágyik 
sem felkavaró egzisztencialista drámára, sem valami szemtelenül kreatív, a közönséggel aktív párbeszédet folytató gyöngyszemre. Az ilyen estéken a lényeg a teljes szellemi takarékláng elérése, amelyhez remekül passzolnak az olyan könnyed blődlik, mint a következőkben tárgyalandó 30 perc vagy annyi se. Már a címből is pontosan érezhető, az opusz kellően könnyed és bugyuta a megfáradt szürkeállomány legeltetéséhez, de annyira szerencsére mégsem gagyi vagy férc, hogy az elfogyasztása után akut gyomorpanaszokat idézhessen elő. Ritka együttállással találkozhatunk tehát, hiszen igaz, hogy néhány perccel a hahotázások egyetlen poént sem tudunk majd felidézni - cserébe viszont a röpke 83 perc üzembiztosan pörög és még agylazítóan hülye is. Biztonságos és várható mellékhatások nélkül vihető be az emberi szervezetbe a termék...ez pedig mostanában sajnos igen kevés hollywoodi vígjátékról mondható el.
Maga a film tipikusan egy frappáns ötletre építő, akcióba oltott havervígjáték, amely alapvetően az alapszituációba összeterelt, markáns karakterekből építkezik. Esetünkben adott egy szerencsétlen (de szerethető) lúzer, akire a két gonoszkodó (de szerethető) balfék egy távirányítású bombát kötöz, arra kényszerítve ezzel a hős pizzafutárt, hogy raboljon ki egy bankot. A drámai szerkezetből így aztán a narrációs ív is igen egyszerűen felfesthető: kibomlanak az antihősök homoerotikus apakomplexusai, a pozitív oldalon megjelenik egy parázs szövegű, indiai jóbarát, illetve felvonul még egy kurva, egy latin bérgyilkos és egy idegbeteg ex-tengerészgyalogos is. Talán nem kell ahhoz forgatókönyv-írói kurzusokat látogatni, hogy ezt az igen egyszerű fémvázat élő szövettel fedjük be. A zsáner (értsd. a vígjátéki műfaj;) írott és íratlan szabályai szerint a szimpatikus vesztes és a jópofa, nagydumás haver vicces 
társalgásokkal kísérve felveszik a kesztyűt, a gonoszok pedig -szintén vicces társalgásokkal kísérve- rossz (de azért még szerethető) dolgokat cselekszenek, hogy keresztbe tegyenek a hősöknek.
Őszintén megmondom, többször is hangosan felnevettem a filmen, de arra mégis egész egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy pontosan mik is voltak a poénok tárgyai. A dialógusok és a történések tehát a legkevésbé sem szellemesek vagy emlékezetesek, helyette azonban kapunk egy kis 80-as évek komédia-feelinget, egy nagy adag hülyeséget és így végül a teljes agyi kikapcsolódást is elérhetjük. Az egyetlen dolog, ami talán érdekessége és emlékezetes vonása a filmnek, hogy a sokszor ajnározott Jesse "Facebook" Eisenberg bizony igen halovány alakítást nyújt - helyette azonban itt van nekünk az elképesztő hangú és igen szórakoztató, öniróniába hajló mimikával operáló Aziz Ansari, aki igen ígéretes karriert futhat be, ha nem ragad bele a butavígjátékok nyúlós posványába.
A 30 perc vagy annyi se tehát messze nem a filmtörténet legmélyebb és legemlékezetesebb mozgóképes alkotása. Vélhetően a mű a kereskedelmi televíziók szerda esti gettójának örök ismétlésére van kárhoztatva...de egyszer legalább lehet egy jót bambulni és kérődzni rajta. Ha ilyen lenne minden blődi-komédia, bizony még a világ is egy fokkal tökéletesebb lenne.
