Be kell vallanom, engem soha nem izgatott különösebben Tom Cruise elmebeteg vallási 
fanatizmusa, és azt is csak elnéző mosollyal acceptáltam, hogy apró termetét ellensúlyozandó ez az idősödő fickó kényszeresen képzeli magát szuperhősnek, és állandóan a világ megmentésén fáradozik. Sőt, amióta Cruise visszatért a jobb-rosszabb akciófilmhez, legalább nem kell azt figyelnünk, hogyan próbálja magát jó színésznek láttatni. Egyedül akkor nyílt ki ténylegesen is a bicska a zsebemben, amikor ez a széles vigyorú zsebterminátor megirigyelte a nagy James Bond babérjait, majd kapzsi kis mancsait a legendás Mission: Impossible licencére téve egy csapással önmagára szabta gyerekkorom egyik legkedvesebb tévésorozatát. 1996-ban Tom barátunk úgy indította újra a szériát, hogy kinyírta a Szupercsapat összes többi tagját, és egy otromba vágással rögtön egyszemélyes-világmegmentős marhasággá degradálta le a sokat megélt alapötletet. Egészen mostanáig kellett várnunk, hogy a jól kiválasztott írók/rendezők végre valahára kiköszörüljék ezt a szörnyű csorbát.
Igen, a Mission: Impossible 4 jó lett. Nem is jó, hanem egy hibátlan popcorn-mozi, sőt, nyugodtan kijelenthető még az is, hogy az utóbbi idők egyik legjobb akciófilmje, amely ráadásul méltó az alapul szolgáló sorozathoz is. A siker titka ráadásul egészen egyszerű (és még a filmben is elhangzik): végre sikerült egy valódi, jól működő csapatot összehozni. Cruise öregszik és rájött, hogy ennek az egész dolognak a lényege nem az, hogy ő egy szupermacsó szuperkém, aki mindent tud és majd megmenti a világot. Nem, a 007-es ügynökkel nem lehet versenyezni, mert Bond egy mítosz, egy kikezdhetetlenül nagy mese, egy valódi popkulturális ikon. Hunt ügynök ellenben vezethet egy olyan csapatot, amit a brit sohasem! A Szupercsoport ugyanis mindig arra épült, hogy van egy szép nő, egy jószívű tech-guru és egy kemény észlény, akiket aztán a főcsávó úgy hangol össze, hogy tényleg megoldhatják még a lehetetlen küldetéseket is.
Végtelenül okos döntés volt tehát visszanyúlni az eredeti formulához, de a könnyedebb, oldottabb hangnem és a vaskos önirónia már egyenesen bölcs húzásnak bizonyult. Cruise végre nem erőlködik azon, hogy ő legyen a világ egyes számú szuperügynöke: csak csendben teszi a dolgát, úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Azaz jönnek sorban az egzotikus helyszínek (köztük a vásznon lenyűgözően festő Budapest), jönnek az 
autók-kütyük-fegyverek, az áverések és a hajmeresztő akciók. Kémként dolgozni ugyanis nemcsak a világ megmentése miatt érdemes. Viszonylag sokat lehet utazni, ki lehet próbálni a legmenőbb cuccokat és adrenalin-bombának sem utolsó a dolog. Ez a mozi azért lett annyira jó, mert ezt a frankó életérzést nekünk, a nézőknek is sikeresen átadja.
Brad Bird eddig topkategóriás animációs filmekkel örvendeztetett meg minket, most azonban átevezett a hús-vér emberekhez, de nagy szerencsékre őket is úgy kezelte, mintha formálható pixelfigurák lennének. Így történhetett meg az, hogy a Mission: Impossible 4 tökéletes mesefilm, csak épp a kémes-világmegmentős-élőszereplős fajtából. A film első két harmada olyan iramban pörög, hogy húha, de mégsem rángatják a kamerát, nincs egy percen belül hetven vágás és még komolyabb trükkök vagy pirotechnika sem került bevetésre. Az alkotók finom egyensúlyban tartják a figurákat, a sztorit és az akciót, az így létrejövő szinergia-hatásból pedig maximális feszültség és borzongás fakad, a szokásosan gáz eszközök nélkül is. Igaz ugyan, hogy a film utolsó harmadára nem siker fokozni a dolgokat, és az alkotóelemek aránya is megborul egy picit a rossz irányba, de ez a mozi még így is lehengerlő. Az meg külön öröm, hogy ismét sikerült bebizonyítani, mennyire nem kell a 3D ahhoz, hogy beszarjunk a látványtól. Aki nem hiszi, az pillantsa meg a felhőkarcolós affért, amely biztosan szerepelni fog minden idők legkirályabb akciójelenetei között. Valahogy így kellene tehát egy valódi blockbusternek kinéznie…
