Spielberg óta tudjuk, a gyerekek és a földönkívüliek összeterelése rendkívül hálás téma, hiszen a távolról érkezett fura lények tökéletes rezonőrjei a pubertás lélek útvesztőinek. Ahogyan a problémás kölkök képzeletbeli barátokat növesztenek, úgy boronálják össze a sikerre éhes rendezők a felnövés-történeteket az inváziós filmekkel - az ET óta a helyzet csak annyiban változott, hogy ma már egyre jobban meg lehet csavarni a receptet, hiszen jó pár éve beköszöntött a posztmodern lopá idézgetések nagy korszaka. A Lost című tévésorozattal önmagából pénznyerő-automatát faragó J.J.Abrams tehát nem kockáztatott túl sokat, amikor Spielberg-mesterrel a háta mögött belefogott a Super 8 címen futó munkájába. A telefonálós ufót csúnyácska szörnyre cserélte, az egészet megszórta egy nagy adag nyári-vakációs hangulattal, nyomott bele egy kis lelki sérülést és első szerelmet, majd az egészet leöntötte az amerikai-kisváros-szósszal. Csodálkozunk hát, hogy milyen szorgosan csilingeltek végül a kasszák?!

Nem is lenne itt komolyabb baj, ha az író/rendező jobban elrejtette volna a túlságosan is egyértelmű inspirációs forrásait. Jópofa ugyan a zombifilmes kerettörténet, és addig a pontig, amíg nem válik teljesen nyilvánvalóvá a sztori, egészen kellemesen szórakoztatnak a profi módon kivitelezett robbantásos és városgyalulós jelenetek, és még némi rejtélyesség is körbevonja a filmet. Amikor azonban kiderül, hogy az anyja halálát feldogozni képtelen kisfiú, illetve az újdonsült szerelme az ufókérdés segítségével tulajdonképp a családi traumákat és kamaszkor nagy kérdéseit számolja majd fel, nos, onnantól szétpukkad a varázs, és maradnak az idegesítő logikátlanságok, a mocskos-hadsereg toposzok és a hülye kalandos-nyár marhaságok, földönkívüli-támadásba csomagolva.  

Kétségtelenül profi és remekül pozícionált termékről van tehát szó, de sajnos itt egy újabb amerikai film, amely annyira személytelen ipari munka, hogy igen riasztó dollárszagot áraszt magából – és ez a tény sokat ront az élvezeti értékéből. Magával a szórakoztató célzattal egyébként semmi probléma nincsen, de olyan jó lenne ismét fésületlen és pimasz fiatal rendezők műveit látni, akik az isteni szikra hatására tapintanak rá az addig még nem látott, tökéletesen közönségbarát témákra. 1982-ben egy Steven Spielberg nevű direktornak például sikerült a valaha készült egyik legjobb gyerekfilmmel előrukkolnia. A Super 8 és a hozzá hasonló „szupermozik” pedig még mindig ebből az egyetlen szikrából élnek…