A szürrealizmus mozgóképes mestere, az utánozhatatlan Luis Buñuel mexikói „száműzetésének” filmes eredményeit hajlamos kissé lesajnálni a filmtörénet-írás, és a lexikonok nagy része a közel két tucat ott készült műből általában csak három-négy (valóban fontos) címet említ. A híres korai mozik, az Öldöklő angyal és az időskori feltámadás között megbúvó, igen termékeny alkotói korszak azonban még számtalan, jobbára érdemtelenül elfeledett csemegét tartogat az ínyenc felfedezők számára. Az 1953-as Bika például azért kifejezetten érdekes, mert mintaszerűen összegzi a rendezői érdeklődés főbb csapásvonalait, és tipikus állatorvosi lóként szemlélteti azokat a fontosabb irányvonalakat, melyek mentén a spanyol direktor a későbbi zseniális mesterművei készülnek majd.
A sanyarú sorsú, szegény lakók, illetve a pökhendi nagyúr összecsapásában nem nehéz felfedezni az egyértelmű baloldali társadalomkritikát. Buñuel azonban csak jelzi a jogi és szociális igazságtalanságokat, és rögtön tovább is lép. Számára a vázolt történet inkább 
csak ürügy, és most elsősorban a látottak mögött meghúzódó alapvető emberi ösztönök működési mechanizmusaira kíváncsi: így kerülünk a minden cselekvést láthatatlanul mozgató, fülledt szexualitás kellős közelébe. A gazdag öregúr, a csalfa fiatal feleség, a nyers erővel megáldott, brutális főhős és a szegény, ártatlan lány között kirajzolódó kusza viszonyokat itt egyértelműen az elfojtott nemi ösztönök, a tudattalanba száműzött alapvető emberi vágyak vezérlik. Buñuel rendkívül finom eszközökkel dolgozik, és csodálatos könnyedséggel mutatja be nekünk, hogyan is motiválják a szereplőket ezek a felszín alatt zajló, rejtett folyamatok. A femme fatale, a szűzi tisztaság, a kirobbanó izomerő és az impotencia tulajdonképp mind ugyannak a vágynak a három oldalát szimbolizálja, és ezzel a rendező (hamisítatlan szürrealistaként) a freudi elméletet fordítja a dramaturgia nyelvére. A recept pedig tényleg működőképes, hiszen egyszerre szomorú és vicces nézni, ahogyan a hősök vágytól fűtött bábokként vezetik egymást a biztos pusztulásba. A spanyol direktor tehát elemében van. Remekül alkotja meg a finom erotika légkörét, továbbá semmit nem rág a szánkba, csak a szexuális elfojtások várható következményeit tárja elénk a szokásos morbid humorral. Buñuel még közepes lángon is remek rendező!
