Ha már nincs magyar filmgyártás, legalább a múltba merüljünk el! Ebben a rovatban olyan 
honi alkotásokat szeretnék az Olvasó figyelmébe ajánlani, melyet minden előtanulmány és filmes fanatizmus nélkül, teljes nyugalommal fogyaszthat. Szomjas György Falfúró című alkotása nyilvánvalóan nem egy könnyen emészthető darab, hiszen nemcsak a nyolcvanas évek nehézkes és csúnyácska képi- és hangvilágát szippantotta magába, de nagyban merített az avantgarde filmkészítés hagyományaiból is - ami valljuk be, nem igazán segíti az egyszeri nézőt. Mégis érdemes megpróbálkozni a filmmel, és hasznos lehet talán kicsit távolabbról szemlélni a művet, és ráérezni a sajátos megoldásokból áradó hangulatokra. Ha ugyanis elkapjuk az előttünk összeálló, utánozhatatlan atmoszférát, akkor rögvest dagonyázhatunk abban a kilátástalan, mélymagyar depresszióban, amely a nyolcvanas évek panelvilágát jellemezte (csak halkan jegyzem meg, az élmény nagyban hozzásegítheti a nézőt akár még a mostani légkör megértéséhez is).
A Falfúró tulajdonképp igazi hungarikum. Ilyen roncsolt, végtelenül morbid szociohorrort máshol egész egyszerűen nem forgathatnak: a lakótelepi fúró-kisiparos, a presszóban kurválkodó kismamák, a lúzerségét rosszindulattal kompenzáló házmester mind olyan figurák, melyeknél a valóság és a kitaláció, a keserűség és a humor olyannyira egybemosódnak, hogy az ízeket igazán csak az érezheti, aki lakott már panelban, Magyarországon. Szomjas hihetetlen pontosan kapja el ennek a világnak az esszenciáját, a kusza kép- és hangfoszlányokkal pedig rendkívül érzékletesen adja az óriási betonskatulyák alapvető szürrealitását, beszippantva így a nézőt a haldokló Kádár-rendszer legmélyebb bugyraiba. Ránk nagyon jellemző az a fajta humor, amelyet a rendező használ - önismereti tréningnek, hevenyészett történelemórának tehát kiváló az alkotás. Aki pedig meg akarja érteni, miért volt önellentmondás az “emberarcú szocializmus” kifejezés, és miért volt törvényszerű a rendszer bukása, annak egyenesen kötelező a a film.
