Ha van politikus, akinek vászonra kívánkozik az életrajza, akkor az egyértelműen Margaret Thatcher. A britek legendás miniszterelnöke a közel tizenegy, hivatalban töltött év alatt nemcsak jelentősen átformálta Nagy-Britanniát, de a sziklaszilárdan képviselt protestáns-kapitalista (arrafelé konzervatív) ideológiával, a markáns és drasztikus intézkedésekkel nemcsak az ellenzék és a szakszervezetek, de a másként gondolkodó civilek haragját is sikeresen kiváltotta. A legkevésbé sem túlzás tehát a Vaslady “becenév”, hiszen Thatcher felemelkedését és bukását is hajlíthatatlan, kompromisszumokra képtelen jellemének köszönhette. Politikai hagyatéka nem véletlenül osztja meg még ma is a közvéleményt: a gazdasági szerkezetátalakítások, a falklandi háború, a sarkos politikai és erkölcsi állásfoglalások legalább annyi hasznot hoztak, mint amennyi kárt okoztak. Ha pedig mindez nem varázsolná önmagában is ellentmondásos politikussá, ne feledjük azt sem, Thatcher nemcsak kormányfő, de nő, feleség és anya is volt egy személyben - és ezeket a hatalomban nem épp szokványos szerepeket ő nem hátrányként élte meg, hanem egyenesen fegyverként használta fel a különböző politikai csatározásokban. Egészen megdöbbentő és érthetetlen tehát, hogyan sikerült A Vaslady alkotóinak egy ilyen izgalmas és sokrétű alapanyagból ennyire lapos és érdektelen filmet készíteniük.
Magáról a műről egyébként meglepően keveset hallani, elvégre mindenki Meryl Streep díjakkal elhalmozott, agyondicsért alakításától van elájulva - ami rendben is van egészen addig a pontig, amíg nem mossuk össze a színésznő, illetve az író és a rendező teljesítményét. Streep vitathatatlanul nagy művész, aki ezúttal is tökéletes munkát végzett, és lehengerlő precizitással tanulta meg a politikus manírjait, a médiának és a tömegnek mutatott képet. Arról azonban már nem a színésznő tehet, hogy sajnos az alakítása mégsem több, mint perfekcionista utánzás, és így a legkevésbé sem képes elmélyíteni az általa megformált figurát. Streep már-már ijesztő hitelessége életre kelti ugyan Thatchert, de a forgatókönyv és a rendezés egész egyszerűen nem hagy neki teret ahhoz, hogy bármit is hozzátegyen a sajtóosztály által fényesre polírozott, hamiskásan csillogó arcképhez. Tegyük gyorsan hozzá, a filmet még így is az amerikai színésznő viszi el a vállán, ha ugyanis elképesztő játékával nem kötné le a figyelmünket, valószínűleg nem bírnánk végigülni ezt a rendkívül gyenge, csúnyán átlátszó propagandamunkát.
Dühítő, hogy itt a XX. század egyik legfontosabb asszonya, kacskaringós karrierrel és drámai események sorával - Phyllida Lloyd rendező azonban mintha szándékosan elkerülné a feszült konfliktusokat, a botrányos kérdéseket, a munkásság és a személyiség fontosabb ellentmondásait. Inkább kérdőjelek nélkül isteníti hősnőjét: egy-két összecsapott jelenetben gyorsan letudja az erőszakos tüntetéseket, a merényleteket, ahogyan nem nagyon érdeklődik az iránt sem, hogy hősét végül a saját kormánya puccsal és árulással buktatta meg. Nem, Lloyd nem megy bele a rázósabb részletekbe, inkább egy elképzelt dementia-melodrámát farag nekünk, ahol az eszünk helyett a szívünket próbálja megdolgozni, igen kevés sikerrel. Az idős Thatcher miatt kellene itt összeszorulni a szívnek, hogy ó jaj, a szegény asszony gyászolja a férjét, miközben a hivatalos, bizonyára a párt által is jóváhagyott életrajz elevenedik meg a szemünk előtt, csakhogy a klisék, a sok pátosz nemhogy elfedi, egyenesen kiemeli a látottak hiteltelenségét. A rendező súlyos perceket szán a thatcheri hitvallás sulykolására, és igen elfogultan mutatja be az eseményeket, miközben elnagyolja azokat a részeket, melyek negatívabb, de épp ezért sokkal emberibb és valószerűbb színben tüntethetnék fel a politikust. Gondoljunk csak bele, Thatcher utat tört magának egy férfiak uralta szakmában, majd számtalan vitatható és nehéz intézkedést vitt véghez, miközben megvívott egy talán felesleges háborút is - mi pedig egy szerelmét gyászoló, beszámíthatatlan öregasszony álomképeit nézegetjük. A Vaslady tragikus iróniája, hogy gyávaságával önmagát leplezi le, hiszen egy karcosabb portréval talán tényleg tiszteletet ébreszthetett volna hőse iránt – idealizált púderozásával viszont kiheréli az életrajzot, és hitelteleníti a látottakat. Igaz, Meryl Streep legalább ismét átváltozhatott...